Új sorozattal jelentkezik az Esti Hírlap: az élsport legkülönbözőbb alakjait kérdezzük, hogy jutottak el idáig. Mai mottónk: néptánc helyett kézilabda.
A DVSC-Korvex mindössze 23 esztendős kapusa már most eseménydús karrierrel büszkélkedhet. Tavaly bronzot, idén ezüstérmet nyert a Lokival a magyar bajnokságban, belekóstolt a légiós életbe, a válogatott hálóőreként pedig a kínai világbajnokságon is pályára léphetett. A tehetséges játékost arra kértük meg, hogy elevenítse fel első találkozását a sportággal.
– Miért éppen a kézilabda?
– Az általános iskolában még atletizáltam, és itt figyelt fel rám az osztályfőnökünk, aki édesanyám egyik barátnője volt. Ő tanácsolta anyunak, hogy vigyenek át egy másik suliba, mert ennek a gyereknek túl nagy a mozgásigénye (nevet). Így kerültem egy sportiskolába, ahol valamilyen furcsa megfontolásból egyszerre kellett űznünk a karatét, a néptáncot és a kézilabdát. A néptánc egyáltalán nem tetszett, így kiharcoltam magamnak, hogy egy hónap után abbahagyhassam. Aztán az egyik órán, mikor kézilabdáztunk, beálltam a kapuba, és innen kezdve „megpecsételődött" a sorsom. Versenyszerűen hatodikos koromtól kezdtem kézilabdázni.
– Egy pillanatra sem ingott meg? Más gyerek a téli alapozáskor szokta egy életre megutálni a választott sportágát.
– Szerencsére nálam sosem volt ilyesmi. Talán ez annak is köszönhető, mert remek közösség jött össze a csapatnál; bár igaz, hogy sokszor holtfáradtan vonszoltam haza magam a gyakorlásokról. A tréningek látogatása egyébként nem kevés áldozatot igényelt, ugyanis Sarkadról kellett átvonatoznom Békéscsabára az edzésekhez – reggel 6-kor. Aztán a vasútállomástól várt még rám egy szép nagy séta a csarnokig. De mai fejjel nem bánom a sok erőfeszítést, ugyanis egy olyan edzőm volt akkoriban Tobák Lászlóné személyében, aki igazán megtanított küzdeni. Olyan alapokat kaptam tőle, amikre a mai napig építhetek. Nagyon hálás vagyok neki, meggyőződésem, hogy az ő fizikai felkészítésének köszönhető, hogy elkerültek eddig a komoly sérülések.
A jó kapus ismérve: a szem mindig kövesse a labdát – Triffa Ágnes jó kapus
– Van példaképe Triffa Ágnesnek?
– Elsősorban a norvég Cecilie Legangert mondanám, a hazai kapusok közül pedig Farkas Andreát említeném. Nagyon jó embert, és kiváló sportolót ismerhettem meg benne, és megtiszteltetésnek tartom, hogy a Vasasnál együtt dolgozhattam vele. Rengeteget tanultam tőle, ezért bízom benne, hogy egymás mellé sodor még minket az élet.
– Játszott Szlovéniában, a Krim Mercator együttesében. Milyen tapasztalatokat gyűjtött a határ másik oldalán?
– Nagyon nehéz volt kint, hiszen teljesen egyedül kerültem ki a Krimhez. Ezzel együtt hasznosnak tartom az ott eltöltött időszakot, ugyanis olyan dolgokat tanultam meg, amikkel itthon nem is találkoztam volna. Itthon valamennyire burokban élnek a kézilabdázók, hiszen a klub biztosít mindent, nekünk csak a játékra kell koncentrálnunk. Egy másik országban viszont magadra vagy utalva. Úgy érzem, sokat komolyodtam Szlovéniában, és időben megtapasztaltam mindent, ami akár az élet, akár a sport területén szükséges a sikerhez. Más lett a gondolkodásom, és akarat terén is határozottan előre léptem. A légiósok megítélése is más külföldön. Meg kell szakadni, hogy észrevegyenek, míg Magyarországon nagyon odafigyelnek a másik országból érkezett játékosokra. Megismerhettem, hogy kemény élet a légiósoké. De ezt sem bánom. Ez az élmény legalább egy kicsit megkeményített.
