WTCC
2016. augusztus 9. kedd, 17:20
„Az eredménynek, a megszerzett pontszámnak nem örülhettem Argentínában, de annak igen, hogy hű maradtam önmagamhoz. Azért utaztam át a világot, hogy versenyezzek. És versenyeztem.”
Hátra volt még a Fő futam fele, amikor a sóderágyban végeztem a két Citroënnel folytatott harc végén. Kellettek is azok a körök, mielőtt le kellett volna vennem a sisakomat, mert nagyon mérges voltam. Sőt, még akkor is a düh munkált bennem, amikor végül kiszálltam az autóból nyolcadik helyezettként. De amikor a hazaúton a madridi repülőtér várójában újragondoltam a történteket ehhez a poszthoz, már egyáltalán nem voltam sem mérges, sem dühös. Ezerszer visszapörgettem a fejemben az eseményeket, és arra jutottam, hogy ha visszamehetnék az időben, akkor is mindent pontosan ugyanígy csinálnék.
Autóversenyző vagyok. Ebben a két szóban minden benne van. Minden, ami megmagyarázza azt, hogy ha egyszer az első helyen vagyok egy futamon, akkor foggal-körömmel ragaszkodom ahhoz, hogy azt megvédjem. Amikor életemben először beültem egy versenyautóba, nem azért tettem, hogy második legyek. És ez azóta is minden alkalommal így van: nyerni akarok. Persze vannak olyan szituációk, amikor muszáj mérlegelni, muszáj okosan taktikázva felcsipegetni a biztos pontokat. De amikor első vagy, olyankor nincsen kompromisszum. Olyankor csak egyetlen cél lehet: a győzelem.
Bíztam benne, hogy a rajtnál sikerül megelőznöm José María Lópezt. Az első kanyar előtt be tudtam jönni mellé, és onnan már éreztem, hogy az én kezemben van a gyeplő. Miután tisztán megvolt az első hely, így is viaskodnom kellett magammal, hogy mi a helyes stratégia. Arra számítottam, hogy rosszabb esetben már az első körben, jobb esetben csak a másodikban, de López hamar vissza tud előzni. Nem tudott. És minden egyes kör végén, amit én fejeztem be elsőként, erősödött bennem az érzés, hogy küzdenem kell az első hely megtartásáért.
Hallottam, hogy utólag López azt nyilatkozta, szerinte összezavartak azzal, hogy nem tudtam eldönteni, melyikük ellen kellene védekeznem. Jól olvasta a helyzetet, a legnagyobb nehézség tényleg az volt, hogy külön fel kellett készülnöm egyikük és másikuk támadására is. A kilences kanyar előtt egymás mellé érve jöttek mögöttem, megosztották a figyelmemet, nem lehetett előre kiszámítani, hogy mit fognak csinálni. López belülről megelőzött a féktávon, majd nagy sebességnél összeértünk Mullerrel a következő kanyarban, ami elég volt ahhoz, hogy mindketten lecsússzunk a pályáról. Később részleteibe menően kielemzem majd a helyzetet egy külön bejegyzésben.
A lényeg, hogy ez nem egy vagy-vagy szituáció volt. Nem arról volt szó, hogy vagy az első hely, vagy a biztos dobogó. Amikor azt gondoltam, hogy megvédem a vezetést, két forgatókönyv létezett: az egyik szerint sikerül, a másik szerint López és talán Muller is megelőz. De ez utóbbi negatív verzió esetében is meglett volna a dobogó. Az, hogy végül kicsúsztam Mullerrel együtt, és csak nyolcadik lettem, óriási pech volt. Persze talán nem történt volna meg, ha simán elengedem őket harc nélkül. De ha előzékeny lettem volna a két Citroënnel, hiába álltam volna fel a dobogóra, most azon töprengenék, hogy feladtam. Ezért örülök annak, hogy a harc mellett döntöttem, mert így nem tehetek szemrehányást magamnak.
Ahogy a csapatnál sem neheztelt rám senki sem. Tökéletesen megértették, hogy miért mentem a győzelemért. Sőt, mindenki gratulált ahhoz, hogy sikerült közel hét körön keresztül feltartóztatnom a Citroëneket. Ahogy észrevettem, ettől az egész csapat kapott egy kis önbizalomtöltetet. Mégis árnyékot vet a hétvégére a pontveszteség, hiszen hihetetlenül szoros az élmezőny a bajnokságban. Minden pontnak jelentősége lesz az év végén, és természetes, hogy szeretnék a legelöl végezni a hondások között.Ugyanakkor tudom, hogy milyen döntések eredményeképpen vagyok jelenleg hátul. Tudom, hogy miért kockáztattam Moszkvában, amikor rosszul álltam be a rajkockába és tudom, miért vállaltam kockázatot most az első helyért.
Így is voltak bőven pozitívumai az argentínai versenyhétvégének. Bár az időmérős második helyhez szerencse is kellett Esteban Guerrieri büntetése miatt, nemcsak annak örülhettem, hogy a legjobb hondás voltam, hanem annak is, hogy tempóban milyen sokat javultunk tavaly óta, amikor egy körön kb. egy másodperces hátrányban voltunk ugyanitt a Citroënhez képest. A Nyitó futammal is elégedett lehettem, hogy a kilencedikről sikerült feljönnöm a hatodik helyre. Itt vizsgálták a John Filippivel való ütközésemet, és jogosnak tartom a figyelmeztetést, amit kaptam. Nem voltam felkészülve arra, hogy a kanyar kijáratán nem teljes gázzal gyorsít majd ki, ahogyan én azt a korábbi körökben tettem, megtoltam hátulról, így sikerült megelőznöm. Ugyanakkor a büntetést már túlzásnak éreztem volna, és szerencsére a versenybírák is felismerték, hogy nem a kontakt miatt előztem meg Filippit, ugyanis a kanyar kijárata mindenképpen az enyém lett volna. Büntetésről szerintem akkor lehetett volna szó, ha a francia további pozíciókat veszített volna az ütközés következtében.
Az eredménynek, a megszerzett pontszámnak nem örülhettem Argentínában, de annak igen, hogy hű maradtam önmagamhoz. Azért utaztam át a világot, hogy versenyezzek. És versenyeztem.
