Lotaller Henriette asztaliteniszező párosban két, egyéniben egy Európa-bajnoki címet szerzett. A Magos Judit-Lotaller Henriette páros neve fogalom volt a sportágban a hetvenes évek közepén. Az 1976-ban visszavonault Lotaller Henriettet otthonában hívtuk fel telefonon.
Volper László(b), Lotaller Henriette és Harcsár István (fotó: jochapress)
– Immár nyolc éve nyugdíjba vonultam, de máig sem szakadtam el klubomtól, a Statisztikától – mondja Lotaller Henriette. – Most leginkább nyugdíjasokkal foglalkozom, női tornát tartok számukra.
– Az asztaliteniszezők számítanak a tapasztalatira?
– Időnként pingpongozó gyerekekkel is foglalkozom. Sokkal kevesebbet, mint aktív edzőként. Napjainkban besegítő vagyok.
– A kontinensbajnoki aranyérmek megszerzéséről már bizonyára sok érdekeset mesélt. De mire emlékszik vissza legszívesebben az ismétlődő válaszokon kívül?
– A Statisztika színeiben a csapatbajnoki döntőbe jutásért játszottunk a 31.sz. Építők ellen, amikor még csak 14 éves voltam. Döntetlen már elég volt a fináléba jutáshoz. Az ellenfél 10-9-re vezetett, az utolsó mérkőzést én játszottam. Ormai László volt az edzőnk, nagy tekintélyű tréner, már akkor tudott volt, hogy nem érdemes vele vitatkozni. Mondta, amit kellett, láttam rajta, hogy borzasztóan ideges. Ekkor egyszer csak megfogtam a karját, és kijelentettem neki: Laci bácsi ne legyen ideges, meg fogom nyerni. Nálam idősebb versenyző részéről is szokatlan cselekedet lett volna ez. Mélyen átéreztem, hogy nyerni kell, viszonylag simán hoztam is a mérkőzést. A döntőben pedig az FTC ellen kiharcoltuk a Statisztika első csapatbajnoki aranyérmét.
– A hetvenes évek közepén az asztaliteniszben fogalom volt a Magos-Lotaller páros neve. Hogyan emlékszik vissza a Magos Judittal közösen elért sikerekre?
– Már tizenhat éves koromtól kezdve, hat éven keresztül folyamatosan válogatott voltam. Ebben a hat évben Jutkával minden nap találkoztunk, több órát töltöttük együtt. Vele jártam az edzőtáborokba, a hétvégén pedig versenyeztünk. Úgy éltünk, mintha a testvérem lett volna. Nélküle, és az ugyancsak háromszoros kontinensbajnok Kisházi Beatrix nélkül biztosan nem lettem volna Európa legjobbja. Szorgalmukkal, győzni akarásukkal, kitartásukkal, sport iránti alázatukkal mind a ketten hihetetlen húzóerőt adtak. Valamivel fiatalabb voltam náluk, példaképeim voltak. Nem is tehettem másképp, nekem is úgy kellett viselkednem, edzenem, ahogy ők tették. Ez hozta meg nekem is a sikert.
– Magos Judittal mikor találkozott utoljára?
– Jutka 33 évvel ezelőtt férjével Magyarországon járt. Akkor Ormai László edző és a felesége a Statisztika egyesületbe meghívta őket ebédre. Mi, a régi versenyzőtársai is ott voltunk. Magos Judit sajnos nagyon korán meghalt. Évekig súlyos betegségben szenvedett, két évvel ezelőtt ment el közülünk. Németországban volt a temetése, szűk családi körben.
– Közel 25 év edzősködéssel a háta mögött hogyan látja, miért nem tündököl régi fényében a sportág?
– Jómagam, személy szerint két dologban látom ennek az okát. Egyrészt, Magyarországon a futballé a főszerep és hat másik sportág is komoly támogatást kap. A pingpong nem tartozik ebbe a körbe. Ennek az a következménye, hogy az edzőket nem tudják megfelelően megfizetni. Kevés az agilis, lelkes, lendületes, fiatal tréner. A szakértelem biztos, hogy megvan, de azok, akik tovább tudnák vinni a magyar dicsőséget, ők nem vállalják fel ilyen körülmények között a munkát.
– Mi a másik oka a sikerek elmaradásának?
– Nincs utánpótlás. Ha pedig nincs utánpótlás, akkor nincs sikeres válogatott. Nálunk, a Statisztikában tizenöt évvel ezelőtt százötven gyerekünk volt. A százötven fiatal közül három válogatott biztos, hogy kikerült. Ma harmincan pingpongoznak, ami óriási különbség.
– Vajon miért nincs utánpótlás?
– Azért, mert manapság a gyerekeket nagyon nehéz bevinni egy sportcsarnokba. Nemcsak a pingpongban, hanem sok más sportág esetében is ez a helyzet. A szülők nagyon elfoglaltak. Óriási áldozat bárkinek az öt-hat-hét éves kisgyerekét minden nap elvinni az egyesületbe, ott a két-három órás edzést végig ülni, majd haza is vinni őket.
– Amikor Ön kisgyerek volt, akkor hogyan oldották meg ezt a problémát?
– Mi pingpongos család vagyunk. Apám pedig egy borzasztóan fanatikus ember volt. Hétéves koromban még Győrben laktunk, ő pedig hetente háromszor felhozott Budapestre, a Fradiba edzeni. Ő ennyire imádta az asztaliteniszt, amiért sok-sok évvel a halála után, ma is hálás vagyok neki.
– Napjainkban egyre népszerűbb az akadémia rendszerű utánpótlás nevelés. A magyar asztalitenisz ezen keresztül vajon visszaszerezhetné a régi dicsőségét?
– Ez valóban megoldás lehet. Vidékről is, és Budapestről is össze kell szedni az ügyesebb, tehetségesebb fiatalokat. Az akadémia pedig éppen erről szól. A mi időnkben serdülő, majd ifi korunkban is volt ilyesmi, csak nem így hívták. Vidékről is rendszeresen jöttek egy-két megfelelő edzővel. Biztos vagyok benne, hogy ez ma is szerencsés dolog lehet. A mai gyerekekből többet is ki lehetne hozni, mert nem ügyetlenebbek, mint mi voltunk.
(Kassai János)
