Bár magamnak megfogadtam, hogy igyekszem távol tartani magamat Dzsudzsák Balázstól és kisegyüttesétől, de nagyon rövid idő alatt fel kellett adnom az ígéret megtartását. Az ok egyszerű: ugyan most nem direkt Dzsudzsák a főszereplő (a Debrecenbe történő visszatérésével kapcsolatban leadott nagymonológját már nem is kívánom minősíteni…) az egyik írásban, de ő is katalizálja a folyamatokat – ezt kár lenne tagadni.
Hofi Géza mondása a mai magyar labdarúgókra is áll (fotó: archív)
A szövegben szinte már természetes módon előkerül a Puskásék idejében elhangzott “Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci” mondás, amelynek igazságában most az NB II-es Debrecennél és Vasasnál különösen bíznak.
A nagy pénz az egyenletből ugyanis adott. A két, szebb napokat látott, patinás klub bombaigazolásokkal, egykori és jelenlegi válogatott játékosokkal igyekszik kiharcolni a feljutást. A sorokból az is kiderül, hogy nem Dzsudzsák az NB II legjobban fizetett labdarúgója, mert Debrecenben 3,65 millió a fizetési plafon, míg a Vasasban ennél jóval többet is „felemelhetnek” az arra érdemesnek tartottak.
Természetesen Balázska megint nem bírta ki, hogy ne szólaljon meg. Bőszen magyarázta, hogy nem a pénzért jött Debrecenbe, de hogy miért várt az utolsó napig az aláírással, azt már elhallgatta. Addig ugyanis valami nagypénzű balek klub feltűnésében reménykedett, de úgy tűnik, számára véget értek ezek az esztendők. Egy sokkal többet ígért pályafutást „beváltott” néhány milliárdra és most könnyfakasztó dumával tért vissza Debrecenbe. Pontosan így tervezte… erről tényleg nem többet.
Inkább még néhány szót az NB II-ben kiosztásra kerülő horribilis pénzekről. Amint a „zsetonról” szó esik, a mi aranylábú labdakergetőink mindig a nyugati pénzekre hivatkoznak. Csak azt az egy – cseppet sem közömbös! – tényt hallgatják el, hogy ott a megfelelő osztályokban gazdasági társaságokként működnek a klubok. A német másodosztályban például 10 és 30 ezer néző között van az egyes bajnokik látogatottsága. A magyar második vonal átlag nézőszámát pedig le sem merik írni…
Persze nálunk mindez nem érdekes, mert „dől a lé” – népiesen szólva. Most már csak az érdekelne, hogy például akik a Vasast pénzelik (szebben szólva szponzorálják), azoknak mi az élvezet ebben? Hogy aki évente százmilliókat áldoz be egy ilyen klubba, annak mi ebben a gyönyörűség? Mert hogy ezek a pénzek a kútba dobálva sem kerülnének rosszabb helyre, mint így, a Vasas innen-onnan begyűjtött zsoldosainak átutalgatva.
Mi a lényeges különbség az említett Puskás-éra és a maiak között? Csak annyi, amit Hofi Géza nagyon szellemesen megfogalmazott vagy negyven éve. „Tud úszni”? – Nem – volt a válasz. „És ha megfizetem?” Akkor sem…
Puskásék képesek voltak egyik félidőről a másikra totális fordulatot vinni a játékukba, ha a szünetben megfelelő ajánlatot kaptak. A mai legjobbak viszont – hát még a másodvonalbeliek! – ha megfizetik őket, ha nem, képtelenek komoly focival előrukkolni.
A pénzeket pedig évről évre emelgetik – de vajon ki mindenkinek a pénze van ezekben az elherdált milliárdokban? A produkció pedig egyre csak késik. A „fiúk” pedig miért ne vennék fel a pénzt, ha az nem a produkció függvénye? A magyar második vonalban nem egy, s nem két ember vesz el havonta 6-8 milliókat, miközben tízmilliós nagyságrendű aláírás-pénzekről is szó esik.
Aki ezt valóban megérti, az nagyon okos ember. Biztos vagyok benne, hogy a sportbarátok többsége előtt ez egyáltalán nem világos! Miért kell ennek így lennie, és mit várhatunk az egyre nagyobb összegektől, amelyek a Trévi kútban sem lennének rosszabb helyen.
Az érdemi válasz pedig sok év óta késik. Gazdag ország vagyunk, ez nem vitás…
(jochapress / Jocha Károly)
