2016-ban a Vasas SC-ben Szabó Álmos vezetésével megalakult az ország első kifejezetten parasport szakosztálya, amely a paraúszók felfedezésére és a kezdő parasportolók profi szintre történő kinevelésére szakosodott. Ebben edzője segítségére volt Illés Fanni is, aki mint mondja: „Ő az az ember akinek köszönhetem, hogy ma itt tartok.”
Illés Fanni
– Amikor először találkoztunk 2009 őszén, épp Európa-bajnokságra mentünk a válogatottal és hamar egy hullámhosszra kerültünk. Mivel akkor még nem ő volt az edzőm, úszásról nem is nagyon beszélgettünk, nem szakmáztunk, de emberileg nagyon szimpatikus volt.
– Hogy kezdődött a közös munka?
-2012-ben a paralimpiára már egy súlyos vállsérüléssel utaztam ki, nem is sikerült jól úsznom és tudtam, hogy ha hazajövök műtét vár rám. Nagyon nehéz időszak volt, sokat sírtam, felmerült bennem, hogy ennek nincs értelme és abba kéne hagynom. Aztán a műtét után egy alkalommal otthon ültem, nézegettem vissza a londoni interjúkat. Álmos itthonról szakkommentátorként dolgozott, hallgattam ahogy az úszásról beszélt és reagált arra is, hogy én a befejezésen gondolkodom. Azt mondta biztos benne, hogy nem fogom abbahagyni és ő nagyon sok lehetőséget lát bennem. Ennek hatására is és mert akkor már tudtam, hogy Budapestre jövök egyetemre, úgy döntöttem, hogy nála fogom folytatni. Láttam, hogy a versenyzői mind jól úsznak és emlékeztem arra, hogy London előtt volt egy közös edzőtáborunk, ahol én még maximális terhelés alatt dolgoztam, amikor ők már lazítottak frissítettek a versenyre, jókedvűek voltak. Az egész csoportban nagyon felszabadult volt a hangulat mégis mindenki egyéni csúcsokat döntött és ekkor döbbentem rá, hogy az úszás nem olyan, hogy mindig „mufurcnak” kell lenni, hanem lehet ezt élvezni és jó kedvvel is csinálni.
– Mi az, ami ilyen eredményessé teszi a közös munkát?
– Ami a legfontosabb, hogy Álmosnál nem ismerek alázatosabb és szorgalmasabb embert. Nagyon felnézek rá mint emberre és mint edzőre is. Úgy hozza ki mindenkiből a maximumot, hogy hisz bennünk és ezt érezteti is minden pillanatban. Neki köszönhetem, hogy újra megszerettem az úszást, igazi csapatot alkotunk, ha ő nincs, akkor én ma már nem úsznék az biztos.
Ő az az ember akinek köszönhetem, hogy ma itt tartok és ezt nem félek kimondani, mert szerintem nagyon sok sportoló elfelejti,
hogy ha nem lenne az edzője, akkor ő sem lenne olyan eredményes. Kell egy társ, egy szövetséges ezekben a harcokban, a felkészülésben. Ha ő most hallana engem, biztosan zavarban lenne attól amiket mondok, de ez az igazság. Neki is mindig mondom, hogy nem kell szégyellni azt amik vagyunk, legyünk rá büszkék! Nem véletlen, hogy pont ő lett paraúszó edző, mert ehhez kell egy érzékeny lélek. Valaki, aki nem úgy lát minket, mint akik hátrányban vannak a társadalom nagy részével szemben és folyton bizonyítaniuk kell, hogy tudnak teljes értékű életet élni. Ő tudja, hogy mire vagyunk képesek, hogy bármit meg tudunk csinálni az életben amit akarunk. Bízik bennünk és mi is bízunk benne. Ez a titok.
(Magyar Edzők Társasága / Fazekas Erzsébet)
