A jó diagnosztikával kísért, konzervatív kezelés kiválthatja a műtétet, amelyet gyermekkorban jobb elkerülni. Mint tudjuk, a sport eleve is „veszélyes üzem”, és mivel egyre nagyobb terhelést kapnak a fiatal sportolók, a sérüléseik száma és súlyossága is megnőtt. Ehhez a helyzethez alkalmazkodni kell. Honlapunk dr. Halasi Tamás sebészfőorvosnál járt rendelésen.
Nagy-Pál Tamás • Az elmúlt évtizedekben ugrásszerűen nőtt a sport társadalmi és gazdasági jelentősége is. Azzal egyenes arányban növekedik a fiatal versenyzők edzésterhelése, minek következtében pedig a sérülések száma is.
A Sportkórház sportsebészeti osztályát vezető dr. Halasi Tamás főorvos szerint a tendencia megállíthatatlan, csupán alkalmazkodni lehet hozzá.
Dr. Halasi Tamás
„De nem minden sportágra igaz. Ha valaki labdarúgó, és ráadásul tehetséges is, egyértelmű, hogy egzisztenciális célnak tekinti a pályafutását. De ha a gyerek, például síel, akkor itthon kicsi az esélye arra, hogy Miklós Edit váljék belőle, vagyis nem feltétlenül az élsport lebeg a szeme előtt. Így kisebb eséllyel esik bele abba a csapdába, hogy a terhelése nem áll arányban az életkorával, illetve mozgásszerveinek a teherbíró képessége a kiszabott feladatokkal” – fejti ki a főorvos a honlapunknak tartott “rendelésén”.
A mai utánpótláskorú sportolókra ugyanazok a sérülések jellemzőek, mint a felnőttekre. Két fajtájuk van: az egyszeri sportbaleset és a túlterhelésből fakadó sportártalom. Mindkét esetben nagyon hasonlóak a rizikótényezők, amelyek lehetnek külsők és belsők.
„A belső – testi vagy pszichés eredetű. Az előbbi csoportba tartozik például az, hogy fiatalkorban a csontok növekedését nem követi azonnal az izmok arányos erősödése. Ez komoly veszélyhelyzetet teremt. Pszichés tényező, mondjuk, a kevés önkontroll, a túlzott lelkesedés vagy irreális cél kitűzése. S itt jön az edző felelőssége: megfelelő célokat és ellenfeleket kell találnia a megfelelő szintű terheléshez. Én például messzemenően nem értek azzal egyet, hogy a serdülőkorban lévő gyerek az ifik vagy a felnőttek között versenyez akkor, ha kizárólag a tudása alapján fér be a csapatba. Jelenleg a naptári életkort vesszük alapul a korosztályok összeállításában, miközben, úgy gondolom, a biológiait lenne célszerűbb, hiszen nagyon durva eltérések lehetnek két azonos évjáratú fiatal között, akár három-négy év különbség is. Persze tudjuk, hogy az egészségügyi szempontoknál mennyivel erősebbek az egyesületi vagy a válogatott érdekek…”
Természetesen a sportorvosokra is komoly szerep hárul, mivel ki kell szűrniük azokat a fiatalokat, akik nem alkalmasak versenyzésre, esetleg olyan sérüléssel bajlódnak, amely miatt fel kell függeszteniük a sportolást. „A túlterhelésnek ismertek a jelei, ezért kell a tizennyolc év alatti fiataloknak félévente sportorvoshoz járniuk. Ezeket a problémákat kezelni kell, a sportolást átmenetileg abbahagyni, szélsőséges, súlyos esetben a sportolót végleg eltiltani a versenyzéstől. De a sportpszichológusokról se feledkezzünk el, mert ők figyelnek a sportolók túlmotiváltságára. Rengeteget segíthetnek, ráadásul kitűnő szakembereink vannak, de még nem jutottak el az összes sportágba, klubba, szakosztályba. Még nem ismerték fel mindenütt a fontosságukat.”
A jól ismert megelőzési formák mellett – ilyen a helyes táplálkozás, a megfelelő bemelegítés, a nyújtás, a regenerálódás vagy a sportmasszőrök alkalmazása – nagyon fontos a megfelelő kiegészítő sport kiválasztása is. „Mondok egy példát. A féloldalas sportokhoz, mint az asztalitenisz vagy a tenisz, szimmetrikus válfajt kell választani, például az úszást, hogy megvalósuljon a szimmetrikus izomfejlődés. A fizikoterápiás eszközök egy része is segíthet, néhányukról azonban az idők folyamán kiderült, hogy nem elég hatékonyak.”
Annál inkább azok az itthon még újdonságnak számító, úgynevezett proprioceptív tréningek. „Ezek az edzésrendszerbe beiktatott sérülésmegelőző gyakorlatok. Általuk azok a reflexek erősödnek, amelyek védik az ízületeket a kimozdulástól. Tudományosan bizonyított, hogy ezekkel a tréningekkel jelentősen csökkenthető a sérülések kockázata. Külföldön ez a módszer már annyira beépült a hétköznapokba, mint mifelénk, mondjuk, az erősítés. Idehaza még messze vagyunk ettől, de mindig örömmel hallom, hogy egyik-másik edző alkalmazza.”
De vajon melyek manapság a – még kimondani is rossz – „legdivatosabb” sérülések? „A kosárlabdázóknál a külbokaszalag-sérülés, vagyis az a rendellenesség, amikor a boka megbicsaklik a rossz talajfogás miatt. A dobósportolókra nagyon jellemző a vállsérülés, a kerékpárosokra a kulcscsonttörés vagy a vállízületi szalagrendszer-sérülés. Mindenki számára ismerősek ugyebár az olyan jellegzetes elnevezések, mint a teniszkönyök, az ugrótérd, a futótérd vagy a dobóváll. És ne feledkezzünk el a labdasportokra jellemző elülső keresztszalag-sérülésről sem, amely a műtéti rangsor első helyén áll.”
Ugyanakkor, ha csak egy mód van rá – így Halasi doktor – a műtéteket el kell kerülni, pláne a gyerekek esetében. „Sokkal fontosabb a jó diagnosztikával kísért konzervatív kezelés. Vagyis csak akkor operálunk, ha más módszerrel már nem lehetséges a gyógyítás. És a gyerekek esetében még nagyobb körültekintéssel kell felállítani a diagnózist, a kezelési tervet.”
A főorvos hozzáteszi: ha mégis operálni kell, a rehabilitációt akkor sem szabad kézlegyintéssel elintézni, mert a cél nem egyszerűen az, hogy a sportoló a lehető legkevesebb kihagyással épüljön fel. Fontosabb, hogy az újra- vagy rásérülés esélyét minimálisra csökkentsék.
Mert nem árt gondolni a jövőre sem.
