Ha valakitől megkérdeztem, ismeri-e Németh Lászlót, arra az egyik válasz az, hogy melyiket? A másik reakció pedig az, hogy nem, nem ismerem. Ám ha azt is hozzáteszem, hogy a”Grünről” van szó, akkor a más sportágbeliek közül is nagyon sokan rávágják: igen, ugye a kosarasról van szó?
Németh(Grün) László (fotó: jochapress)
Hát valahogy én is így voltam ezzel a névvel kapcsolatosan. Sok év óta tudtam, hogy „Grün” létezik, hogy külföldre távozását követően több országban is sikereket ért el, de tovább nem jutottam. Egészen a legutóbbi időkig, amikor a szerencse is a kezemre játszott, hogy ezzel a sokat megélt úriemberrel megismerkedhessek és hosszabban el is beszélgethessek. Az alkalmat az a könyvbemutató kínálta, amelyen a Tatai Edzőtábor, majd a Központi Sportiskola egykori igazgatójáról, Kocsis Mihályról, fia, Kocsis Mihály (Kocsis L. Mihaly) által írt könyvről hallhattam érdekes, immár sporttörténelmi tényeket is. Németh László úr is ott volt, ott sikerült első fokon „belekötnöm”. Miután megígértem, hogy semmilyen, számára kényes kérdést nem hozok szóba, fogadott dunafüredi, nagyon ízlésesen megépített és berendezett házában.
– Édesanyám és édesapám a kosárlabda pályán találkozott annak idején. Mindketten aktív játékosok voltak: apám a BESZKÁRT csapatában játszott, anyám klubja nevére nem emlékszem, csak annyit tudok, hogy a Hepp Franci bácsi volt az edzője. Bár a kosárlabda abszolút családi sportág volt, én ennek ellenére először úszni tanultam. Nem kisebb embernél, mint Bárány Istvánnál, aki a húszas években először úszott egy percen belül Európában a 100 méteres gyorsúszásban. Ő nagyszerű volt, én pedig megmaradtam tehetségesnek vélt úszópalántának. Később erősödés céljából bevittek a Honvéd torna szakosztályába, ahol Bartha Bertalan edző foglalkozott velem, mint abszolút tehetségtelen fiúcskával. Innen már csak egy ugrás volt a kosarasok Tüzér utcai csarnoka, ahol Kincses Lajos ismertetett meg a sportág alapjaival. Később Császi Sándor, majd Greminger János is volt edzőm. Utóbbiról inkább, mint játékosról nyilatkoznék… Majd jött Haris Ferenc, Balogh „Buli” József és a TF-en Bánki Ferenc (akinek nagyon hálás vagyok a mai napig.) 1975-ben lettem diplomás, de még másfél évet a rendkívül jó szellemű TF NB I-es csapatában szerepeltem. Kamarás György, Demeter Vilmos, Horváth Attila és Novák Gábor is a csapattársaim közé tartozott.
Dr. Bárány István (fotó: JochaPress)
– A következő állomást a Honvéd módszertani osztálya jelentette.
– Nem szerettem ott dolgozni, a párt katonai rendfokozatú kádereivel nem találtam hangot. Hamar váltottam és játékosként az NB II-es Csepel Autóba igazoltam, ahol Kuncze Gábor volt a csapatkapitány. Fél év múlva edzőválság adódott és engem tettek meg Zbisko Lajos utódjának. Ez a lehetőség óriási lökést adott a későbbi karrieremnek. Onnan hívtak a szétesőben lévő NB I-es Csepelhez. Már TF-es koromban is komoly edzői élmények értek a Berzsenyi Gimnázium tanulóival, a Csepelnél pedig végképp megerősödtem abban a hitemben, hogy nekem az edzői pályán kell előre haladnom. Hét évig én voltam a Csepel vezetőedzője, egyre javuló eredményekkel. Az ott szerzett tapasztalatok a későbbiekben abszolút hasznosaknak bizonyultak. Azoknak a játékosoknak pedig mindmáig hálás vagyok, akik tűrték a tévedéseimet vagy a hibáimat. A pártkorifeusokkal ott sem jöttem volna ki, de szerencsémre Lacházi Tamás szakmai elnökhelyettes védelmét élveztem. A régi csőszeres játékos, Sahin-Tóth István lett a technikai vezetőm, ezért nyugodtan tudtam dolgozni. Így is összejött néhány, kőkemény konfliktus, amelyek végeredményeként 1984-ben lezártam a hazai tevékenységeim időszakát.
– Hogyan sikerült kijutnia külföldre?
– Már előzőleg kaptam ajánlatot Írországból, a Noth Mon Cork csapatától, de a hivatalos helyeken megnyugtattak, hogy rám itthon van szükség. A következő lépcsőt az Egyesült Államok Kosárlabda Szövetségének az 1984-es, Los Angeles-i olimpiára szóló meghívója jelentette, oda már kiengedtek. Los Angeles forradalmi rendezésbeli változásokat hozott az olimpiák történetébe. Megmutatták, hogy egy ekkora eseményt hogyan kell levezetni anélkül, hogy egy város ne „robbanjon” elemeire. Egyébként Washingtonban már várt egy kuvaiti szerződés, amit hosszas telefonos alkudozásokat követően itthon elfogadtak. Végül majdnem húsz évig fizettem minden létező adót, s erre mára kihoztak nekem 40 ezer forint nyugdíjat.
– Kuvaitban négy esztendőt töltött el.
Kulcsár Gergely (fotó: jochapress)
– Ott óriási szerencsém volt, a leggazdagabb klubhoz, az Al Qadsiához kerültem. Jó csapat volt, az anyagiak is rendben voltak, az arabokkal is sikerült szót értenem. Sok, segítőkész kolléga is volt ott, (Simon Csaba, Bartalos Béla) és közöttük egykori TF-es tanárom, a gerelyhajító Kulcsár Gergely is. Négy bajnoki címmel és három kupagyőzelemmel köszöntem el a Közel-Kelettől.
– Onnan egy másik pólus, Izland következett.
– A kuvaiti évek során is rendszeresen jártam konferenciákra, bemutató edzéseket is tartottam, így ismerkedtem meg az izlandi Einar Bollason-al is. A válogatott mellett egy klubcsapatot, a Knattspyrnufélag Reykjavikur legénységét is el kellett vállalnom a szerényebb anyagiak miatt. A tizennégyes mezőnyben előbb ezüst-, majd aranyérmesek lettünk. Abszolút pozitív emberek között produkálhattam. A válogatottal két év alatt egy osztállyal feljebb léptünk az európai besorolási rendszerben. Ekkor visszahívtak három évre a Közel-Keletre, konkrétan az Egyesült Arab Emirátusokba, ahol életem leggyengébb játékosállományával kellett foglalkoznom az Al Ain Sport Clubban, háborús körülmények között. Ez után egy évre sikerült visszamennem Izlandra. Ott a válogatottal 1994-ben kivertük az angolokat az Eb-selejtezőben, erre az angol vezetés kivásárolt engem az izlandi szerződésemből, hogy azután tíz évig angol szövetségi kapitány lehessek.
– Ennek az évtizednek melyek voltak a legfontosabb tapasztalatai?
– Szövetségi kapitánynak lenni mindig nagyon nehéz dolog. Amíg a Bosman-szabály nem jött be, nagyon jól ment minden. Abban a percben viszont amikor életbe lépett, az összes, tehetséges angol játékos szétszéledt a világban. Volt olyan Eb-selejtezőnk, amelyre közös készülés helyett a frankfurti repülőtéren találkoztunk. A maradókkal sikerült jól hangot találnom, így a csapatkapitányommal, Steve Bucknal-al és a három asszisztensemmel (Nick Nurse, Peter Scantlebury, Tony Garboletto) egyaránt. Egy alkalommal eljutottunk az Eb-tizenhatos döntőjébe is, ez volt a csúcs. Szakmai kedvencem a zónavédekezés elleni támadás volt. Miután a korábban évenként lejátszott 40 mérkőzés helyett ma már nyolcvanat kell letudni, perdöntő fontosságúvá lépett elő a játékosok regenerálódásának hatásfoka. Talán a legnehezebb feladat a játékosokat a meccsek idejére olyan fizikai állapotba hozni, hogy még a taktikai elképzeléseket is meg tudják valósítani. Klubszinten is hasonlóak a gondok. Annak idején az volt a menetrend, hogy kiszemeljük, felkészítjük, beépítjük az illetőt a csapatba – mára marad a bevásárlás. 2004-ben utolsó edzősködésem két évére egyébként Szaud-Arábiába szerződtem.
(johapress / Jocha Károly)
