Dortmund 1965 november 13… Ez volt az a nap, amely ha nem is rengette meg a világot de valamennyiünk későbbi életútját megpecsételte. Bár ezt akkor mi még nem tudtuk.
Török Bódog edzőnk semmit nem bízott a véletlenre a világbajnokságra történő felkészülés során. A fizikai felkészülés a Mátrában történt, ahol erőltetett menetben, a teljes kimerültség határáig gyűrtük a kilométereket hegynek fel, hegynek le azért, hogy később túléljük a tatai nagy tó körüli futásokat és a napi három edzéssel, végtelennek tűnő edzőtáborozásokat.
Azokban az években salakos pályán zajlott a bajnokság. Bódog megszervezte, hogy a Kisstadionban, padlón játszhassunk, szokjuk a VB-n várható talajt. Fortuna Istenasszonya és Guricsné Erzsike kigurította a csapat elé a Dortmundba vezető, piros szőnyeget.
A többi mar történelem, Magyarország először és a mai napig utoljára világbajnok lett. Az ismert okok (Hanus Ágnes akkori szóhasználattal disszidált) miatt a diadalmenet Budapesten sajnos csak a pályaudvarig tartott.
Dortmund 2015…És eljött az 50 éves megemlékezés napja Dortmundban, amely olyan volt, mint amilyennek 1965-ben, Budapesten kellett volna lennie. A Magyar Kézilabda Szövetség gáláns jóvoltából megvalósult Lengyel Erzsi ötlete, kiutazhattunk Dortmundba, a VB döntő színhelyére, a Wesfalen-Halléba.
Budapesten ünnepi vacsorával kezdődött az “ünnepségsorozat” ahol a Suti Endre által tervezett, dekoratív emlékérmeket adták at a játekosoknak. Majd a NOB által felajánlott busszal nekivágott a csapat az 1000 kilométeres útnak, gyönyörű ifjúságunk legnagyobb sportsikerének színhelye, Dortmund felé. Megérkezve a Westfaleni Handbalverbondba, ott Homovics Zsolt es Udo Fricke meleg fogadtatásban részesítette a csapatot és pezsgővel koccintva, megemlékeztek a mi évfordulónkról.
A Westfalen Halle igazgatónője, Sabine Loos ajándékokat adott át, ezek után több német fényképész, többek között a “Deutsche Handball Woche” prominens riportere kíséretében elmentünk a csarnokba, a döntő egykori színhelyére. Kibontottuk a nemzetiszínű zászlót, piros-fehér-zöld színű labdákkal dobálgattunk. Boldogok és meghatottak voltunk, mi nyolcan, akik bekerültünk az “utazó keretbe”, akik a sors kegye folytán még ott állhattunk egykori sikerünk színhelyen.
Többi játékostársunk emlékét a magunkkal vitt tabló fényképei őrzik. Mindenki egyért, egy mindenkiért volt a hangulat, szerettük egymást, örültünk egymásnak ugyanúgy, mint 50 évvel ezelőtt. Az, hogy akkor “olyanok” voltunk, most meg “ilyenek”, senkit nem érdekelt. Cseh Péter, az MKSZ fotósa meg is örökítette az eseményeket. A fényképeket feltette az MKSZ web oldalára, ahonnan a képek gyors tempóban a facebookon is megjelentek, ahová megszámlálhatatlan pozitív reakció érkezett.
Szívmelengető érzés, hogy ma, 50 év után is vannak barátaink és ismerőseink, akik ugyanolyan büszkék egykori sikereinkre, mint mi vagyunk.
(Ignácz Ilona/Belgium)
