Mindennek van értelme: a kemény munkának, a szenvedésnek, a fogyásnak, még a sírással töltött estéknek is. Hajt a bizonyítási vágy. Főleg azokkal az emberekkel szemben, akik nem hisznek bennem. Ha valaki a szívét, lelkét beleteszi abba, amit szeret, akkor – valamilyen formában – biztos, hogy egyszer győztes lesz” − mondja az elsőéves juniorként korosztályos Európa- és világbajnoki címet, valamint U23-as Eb-aranyérmet szerzett, mindössze 18 éves Özbas Szofi a honlapunknak.
Ifjúsági olimpiai és Európa-bajnokként, vb-bronzérmesként „nőtte ki” 2018-ban az ifi korcsoportot a Ceglédi VSE még mindig csak 18 éves cselgáncsozója, Özbas Szofi. Az eredményeit figyelembe véve tudni lehetett, hogy csodálatos dolgokra képes, ám arra, amit első éves juniorként véghez vitt senki, talán még ő maga sem számított: a korosztályos Európa- és világbajnokságon, valamint az U23-as kontinensviadalon egyaránt a dobogó legfelső fokára állt fel.
– Mi az első gondolatod abban a pillanatban, amikor megcsinálod az utolsó, győztes akciót a világversenyeken?
− Az, hogy mindennek van értelme: a kemény munkának, a szenvedésnek, a fogyásnak, még a sírással töltött estéknek is. Hajt a bizonyítási vágy. Főleg azokkal az emberekkel szemben, akik nem hisznek bennem. Ha valaki a szívét, lelkét beleteszi abba, amit szeret, akkor – valamilyen formában – biztos, hogy egyszer győztes lesz.
− Vannak tehát olyanok, akik kételkednek a képességeidben?
− Voltak. Egy probléma van ezzel: lelkileg könnyen le lehet húzni. Ha azt mondják, hülye, netán buta vagyok, esetleg valamit nem tudok megcsinálni, akkor azt könnyen elhiszem, bemagyarázom magamnak; lehet, hogy igaza van. Szerencsére mostanában kevesebb részem van az ehhez hasonló degradálásban; a sportban és az iskolában is pozitív visszajelzéseket kapok.
− Aki ismer, tudja rólad, hogy maximalista vagy: a cselgáncsból és a suliból is a lehető legtöbbet hozod ki. Mit gondolsz, meddig csinálhatod ezt úgy, hogy nem megy egyik a másik rovására?
− A dzsúdótól már rengeteget kaptam, az iskolától még annyira nem. Amikor kisgyerek voltam, édesanyám rendszeresen kérdezte ki a tanagyagot a versenyek felé menet. Akkor persze még nem volt tudatos, hogy nekem ez kell, mert idővel a javamra válik − de ez később változott. Az iskola miatt sokat konfrontálódom az edzőimmel. Van olyan, amikor annyi tanulnivalóm van, hogy nem tudok lemenni egyszer egy héten az edzésre. Rájöttem, nem várhatom el, hogy ez másnak is fontos legyen. Kompromisszumos megoldást kell találnom, mert ha az egyiket abbahagynám, hatalmas űr keletkezne bennem.
A júliusi budapesti felnőtt Grand Prix-versenyen szerzett ötödik helyeddel és az októberi, marrákesi junior-világbajnoki címeddel elég pontot gyűjtöttél ahhoz, hogy reális esélyed legyen eljutni a jövő évi tokiói olimpiára. Tavasszal érettségizel, a vb után emiatt arról beszéltél, nem biztos, hogy bevállalod a kvalifikációs viadalokat.
− A korosztályos megméretésekre koncentráltam, hiányzott a motiváció még erre is. Sokáig nem tudtam beszélni az ötkarikás játékokról, nem éreztem kézzelfoghatónak. Olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam, min megyek keresztül. Most úgy érzem, van bennem erő. Biztos, hogy nekivágok. Három erőpróbán leszek ott, ha minden jól megy, akár sikerülhet is a kvótaszerzés.
− Kezdő dzsúdósként gondoltad volna, hogy 18 éves korodban már azon morfondírozol, küzdesz-e az olimpiai részvételért?
− Hétévesen azon agyaltam, hogy kapok-e cukorkát az edzés végén vagy nem. Akkoriban az volt a fontos, hogy a fiúkat odavágjam, meg hogy hétről hétre bizonyítsak a szüleimnek. Olyan impulzusok értek ebben a közegben, amelyek egy életre magukkal ragadtak. Idővel megtanultam bízni magamban, és rájöttem, kellő alázattal, odaadással bármire képes lehetek.
− Bármily meglepő, a cselgáncs és a tanulás mellett még hobbira is van időd…
− Gitározom, és nagyon büszke vagyok rá. Szerintem ritka, amikor a sportoló a művészetben is ki tud teljesedni. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt Baján volt edzőtábor. Olyankor délelőtt és délután egyaránt edzés van. A kettő között általában pihenni szoktak az emberek, de én úgy döntöttem, hogy ez idő alatt megkeresem a helyi hangszerüzletet. Amint beléptem, extázisba kerültem. A boltos tipikus rocker figura volt, két órát beszélgettünk. A kapcsolatot azóta is tartjuk. Általában − a család nagy örömére − este tizenegykor van időm nekiállni játszani, felveszem, és neki küldöm a videókat, ő pedig mindig segít.
− Milyen tanáccsal látnád el a sporttársaidat?
− Bízzanak magukban, de ne bízzák el magukat. Ez utóbbi ugyanis a legnagyobb hiba lehet, amit elkövethetnek, ilyenkor csak csalódni lehet. Volt már rá példa, hogy én is beleszaladtam. Azt hiszem májusban, a kaunasi junior Európa–kupa-versenyen: már a helyosztó előtt elképzeltem, hogy érmet akasztanak a nyakamba, pofára esés lett a vége. Örülök, hogy időben megtanultam a leckét. Azóta senkit nem becsülök alá. Még ezt sem, akin látszik, hogy életében először kötötte fel az övet!
(utanpotlassport.hu)
