A magyar judózás egyik ismert és elismert egyénisége Pallos Emil. Megvallom, amikor tervbe vettem a vele való beszélgetést, még „legvadabb” álmomban sem gondoltam arra, hogy személyesen is találkozni fogunk. Ebben a vírusinváziós időben ugyanis az emberek nagyobb része gyakorlatilag hermetikusan elzárkózik, s kerül minden külvilági „behatolást”.
Pallos Emilnek két szenvedélye van: a judo és a színház (fotó: jochapress)
Kapcsolatfelvételünk azután egészen más kibontakozást tett lehetővé. A 81 éves sportember ugyan is kapásból közölte, hogy szívesen lát személyesen, és különben is. A nekem szánt egy órát követően egy másik vendéget is fogad. Ilyen előzményeket követően jutottam el a zuglói, tízemeletes szalagház földszinti lakásába.
– Bár köztudott, hogy Pallos úr élete több szálon is fut mind a mai napig, ez alkalommal mégsem a színházi életről, az ott szerzett, speciális élményekről kérdeztem, hanem megmaradtunk a judónál. Konkrétabban pedig ott, hogy hol és mikor kezdte?
– A kérdésre az előzmények felvázolásával adnék választ. A II. világháborút Csepelen vészeltük át, majd édesapám a borsodi bányavidéken, Kirádon kapott állást. Az általános iskolát is ott végeztem, majd következett Miskolc, az erősáramú technikum. Ez a váltás 1953 őszén történt, egyidejűleg kollégista is lettem. Még azon az őszön, a gépipari technikumban az ott működött birkózó szakosztály két tagjának kezdeményezésére alakult egy judo szakosztály is. Az egyikük volt Mrena Imre, akivel azután később évtizedeken keresztül együtt bíráskodtunk a judo versenyeken, amely sportágat annak idején formálisan üldözték. Judózni csak a belügyi és a honvéd sportegyesületekben lehetett. Azért is lett a judoból cselgáncs, mert még a nevét sem tudták lefordítani. Pedig egyszerű a dolog, a ju és a do két, külön szó volt, külön-külön tartalommal. A judo nagyjából annyit jelentett, hogy a „lágyság útja”.
– Az 1956-ban történtek nagyon sok ember életére alapvető befolyást gyakoroltak.
– Jómagam már a judo megismerését megelőzően a színészi világ felé törekedtem. Ott, Kirádon 12 évesen már főszerepet játszottam a helyi művelődési otthonban. Nagyot lendített rajtam, hogy a kollégium vezetőjének a fia a későbbi komoly színész, Nagy Attila volt. Ő istápolgatott-készítgetett engem arra, hogy induljak a Színház- és Filmművészeti Főiskola felvételijén. A történtek miatt minden elhúzódott, a felvételire csak 1957 márciusában hívtak be, de Attila addigra már megkapta a két, elszavalt verséért a hat és fél éves börtönbüntetését. Nem csak a vele volt kapcsolatomat kellett beírnom az életrajzomba, hanem például azt is, hogy a nagyapám csendőr volt. József Attila „Kései sirató” című versét mondatta el velem a zsűri, de alig kezdtem el, máris leállítottak azzal, hogy „köszönöm, elég”. A felvételem elutasításának indoka szerint „túl rutinírozott” voltam. Ezt máig sem értem – ha valóban így volt -, miért volt ez hátrány, amikor annak idején a kezdő színészeket két évre, vidékre helyezték, hogy kellő rutinra tegyenek szert. Ahhoz is, hogy valaki a judóban olimpiai bajnok lehessen, rutint kell szerezni. Azt ajánlották, menjek el bárhová segédszínésznek.
– Megfogadta a tanácsot?
– Hallani sem akartam róla, inkább elmentem a MAHART-hoz, ahol a legalsó fokozatnak megfelelő matróz állást kaptam, olajozóként kezdtem. Hetente kétszer tettük meg a Budapest-Mohács utat, amelyet „kofavonatnak” neveztek. Ötödmagammal bepakoltam 12 vagonnyi árut. Innen egyébként egyenes út vezetett – bevonulásom révén – a Honvéd Folyami Flottillához. A következő évben – 1959-ben – a hadseregnél meghirdettek egy szavaló versenyt, amelyre több tízezren neveztek (!). 1964-ben – engedve az akkori feleségem ultimátumának – átmenetileg felhagytam a színészettel.
– Átment a civil oldalra?
– Igen. Elhelyezkedtem elektrotechnikusként, dolgoztam, amíg nem jött egy újabb fordulat. Sétálgattam a Körúton, ahol belefutottam az első edzőmbe, Mrena Imrébe, aki akkor már a Pest Megyei Rendőrkapitányság testnevelő tisztjeként dolgozott. Szó szót követett, míg eljutottunk oda, hogy engem beszervezett bírónak. Szorgalmasan képeztem magamat, közben lépdeltem felfelé. Ahogy lenni szokott, ezt a szenvedélyt megint a család sínylette meg. Úgy lehettem országos versenybíró, hogy az évek során kétdanos vizsgát tettem le sikerrel. Nagyságrendileg negyven évig szolgáltam a sportágat bíróként.
– Akkoriban állítottak korhatár követelményt a bírókkal szemben?
– A szabályok értelmében 60 éves korig lehetett a tatamira állni. Nekem kétszer hosszabbították meg az engedélyemet, így még 68 évesen is a küzdőtéren lehettem. Amikor lejöttem a tatamitól, újabb tíz évet kaptam, ameddig zsűrielnökként dolgozhattam a sportágért.
– Ennyi idő alatt több generáció képviselőit is megismerhette. Kik tettek Önre különösen pozitív benyomást?
Balról: Ozsvár András, Tuncsik József és Hajtós Bertalan (fotó: jochapress)
– A Hajtós Berci elsősorban azért a szívem csücske, mert őt különösen sok sérelem érte a bírók részéről, mégsem adta fel. De említhetném a Csák Jóskát vagy a Kovács Antit is, akikkel ugyancsak régen ápolok jó viszonyt. Ide sorolom Kanczler Istvánt is, de még hosszan mondhatnám a hozzám közel állók neveit. Általánosság szintjén szeretném elmondani, hogy szerény véleményem szerint azokból lett igazán jó judós, akiket a szüleik a kezdetektől végig és fenntartás nélkül látogattak, akik vitték-hozták a gyermekeiket és akik végigizgulták a gyermekeik mérkőzéseit és minden jóban-rosszban osztoztak velük.
– Elégedett azzal, amit a judóban elért?
– Nézze, az én körülményeim nem engedték meg, hogy nagy nemzetközi versenyeken képviselhessem hazánkat, mert az én életemben egyszerűen nem volt lehetőségem idegen nyelv elsajátítására. Be kellett érnem azzal, hogy a nulláról felküzdöttem magamat a hazai bírói kar legelső vonalába. Annak viszont mindmáig örülök, hogy úgy maradtam meg a köztudatban, mint az az Emil bácsi, aki kilenckor felállt a tatamira és este hétkor – ha kellett – még mindig ott állt. És annak is örülök, hogy rám mindig számíthatott a szövetség. Például olyankor is, amikor külföldi vendégeknek hétvégén nem volt egyszerű az élelmezésük. Ilyenkor Emil bácsi – amíg még megvolt a Gvadányi úton a házam – csinált egy jó bográcsos vacsorát, amire mindenki jó szájízzel emlékezhetett. Ha jó húst sikerült szereznem, nagy élvezettel főzőcskéztem négy és fél órát, amire elkészült a bográcsos. Én ezt nagyon szívesen csináltam, a vendégek pedig jól belakmározhattak nálam.
– Van még valami más élménye is a sportággal kapcsolatosan?
– Amikor 1968-ban visszarendeltek a flottillához továbbképzésre, a Tuncsik Jóska ott volt, mint sorköteles katona. Őt a Honvédból nagyon jól ismertem, bár tíz évvel fiatalabb nálam.
– Mikor járt utoljára sportága versenyén? És mennyire ismeri a mai legjobb magyarokat?
– Van már vagy két éve, mert amióta ellopták az autómat, sokkal nehezebben mozgok a járási nehézségeim miatt. Alapvetően mindenkit ismerek a gyerekkorából, a kezdő éveiből, de a legtöbbeket később is láttam. Persze a Hetényi Tóni közelebb áll hozzám, mint a mai legfiatalabbak. Vagy a Csák Jóskát is említhetem, akiről köztudott volt, hogy igazán egyetlen, komoly dobása van, azt viszont hiába tudták-ismerték, mégis majdnem mindenkinek „el tudta adni”. Megvallom egyébként, a bírók között azért otthonosabban mozgok. Ha megemlíthetem például a Fridrich-lányokat, Katalint és Annamáriát, akik egészen komoly szinte bíráskodnak.
– Önnek a járásával gondjai vannak. Ilyen helyzetben az emberek többsége a televízió előtt tölti az idejét.
– Nekem nincs tévémérgezésem, legfeljebb naponta egy-két órát ülök a képernyő előtt, de ennyit is csak ritkán. A sportok közül csak a judo érdekel, másra nincs időm. Én ugyanis sok verset tanulok, mivel tizenkét éve tagja vagyok a Nevesincs Színháznak, amely a zuglói piac melletti termében tartja a próbáit. Járjuk az országot és a Kárpát medencében, a magyarlakta területeken is visszatérő vendégek vagyunk. A Kőszívű ember fiait például nagy sikerrel adtuk elő a Felvidéken. Nincs fix társulatunk, itt mindenki szabadúszó. Van, amikor párhuzamosan öt előadást a műsoron tartunk, a belső körben mintegy ötvenen vagyunk. Természetesen én sem játszom minden darabban, de éves viszonylatban – a vírusos időszakot megelőzően – 50-60 alkalommal is szerepeltem. A Lúdas Matyiban, az Aranyszőrű bárányban is van szerepem, amelyeket különösen szeretek. A főrendezőnk Rencz Antal, a színház mintegy húsz éve létezik, én pedig a tizenkettedik szezont töltöm – ha lesz folytatás? Érdekességként elmondanám, hogy annak idején Eszenyi Enikő is a Tóninál kezdte a pályáját.
(jochapress / Jocha Károly)
