Kvóta és kvóta között óriási különbségek vannak. Ez is eszembe jutott, amikor értesültem arról, hogy az olaszországi Varese vizein – kétnapos halasztást követően – zsúfolt zárónappal befejezték az olimpiai kvalifikációs versenyeket. Magyar szempontból sikerrel, hiszen a normálsúlyú egypárevezésben érdekelt Pétervári-Molnár Bendegúz a 2016-os, riói részvételét követően ismét biztosította helyét az olimpiai indulók sorában.
Pétervári-Molnár Bendegúz. Fotó: Czucz Bálint/MESZ
Sajnos, a televíziós közvetítések, a minél jobb „eladhatóság” szempontjainak a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) sem tud ellenállni. Ennek a nyomásnak köszönhetően az utóbbi időkben mind több, olyan sportág is bekerül a műsorba, amelyek nem feltétlenül odavalók. Közben gazdag tradíciókkal rendelkező, a programban szereplő sportágaknak „reszketniük” kell, hogy ne éppen az ő helyükre emeljenek be a „modern időknek” jobban megfelelő látványosságokat.
Az evezést szerencsére erről az oldalról nem fenyegetik viharfelhők, mivel a sportág a legnagyobb olimpiai hatalmaknak számító országok jelentős többségében óriási tradíciókkal rendelkezik. Nincs ez másként Magyarországon sem, ahol gróf Széchenyi István jóvoltából már 1826-ban feljegyezhették az első, mérföldkőnek számító evezős eseményt. Ekkor Széchenyi Bécsből Pozsonyba evezett le. Az érdemi folytatást jelentő első versenyeket követően, az ezernyolcszázhatvanas években pedig elkezdődött az evezős klubok megalakulásának folyamata.
A sportág 1904-ben, a párizsi olimpián „debütált” és már a következő ötkarikás vetélkedőn (1908, Stockholm) megszületett az első magyar érem. Ez egy bronz, amely egypárevezősben, Levitzky Károly nevéhez fűződik. Bár a következő évtizedekben voltak nagyon eredményes periódusai a magyar evezésnek (elsősorban az 1930-as időszakról, majd a XXI. század első évtizedének éveiről van szó), de az olimpiákon mindössze háromszor állhatott magyar evezős a dobogón. A már említett Levitzky Károly mellett 1948-ban, Londonban a kormányos kétevezős (Zsitnik Béla, Szendey Antal, kormányos: Zimonyi Róbert) harmadik, 1968-ban, Mexikóvárosban pedig a Melis Zoltán, Sarlós György, Csermely József, Melis Antal kvartett szerzett ezüstérmet a váltott négyevezősök vetélkedésében.
Több mint fél évszázad elteltével ismét jó lenne egy magyar érem, de ez a vágy egyelőre az álmok kategóriájába tartozik. Ez még a kétszeres világbajnok (2001, 2002) Pető Tibor, Haller Ákos duónak és a 2005-ben, Japánban világelső Varga Tamás, Hirling Zsolt egységnek sem sikerült. A konkurenciaharc pedig ebben a rendkívüli állóképességet igénylő sportágban is – ha lehet – még tovább fokozódik. Éppen ezért egyelőre csak örüljünk Pétervári Tokióba történő kijutásának és senki ne rakjon rá extra terheket. A sportágnak égetően szüksége volt a kvótára, mindenki örüljön ennek a ténynek, hogy ez megvan.
Ha így áll a sportág a dolgokhoz, akkor legfeljebb kellemes meglepetés születhet. Hát még ha májusban, az utolsó „kvótaosztáson”, a svájci Luzernben még egy másik magyar egység is kiharcolná az ötkarikás részvétel lehetőségét?
(jochapress / Jocha Károly)
