Az időeltolódás nem jelentett problémát a nyáron az Egyesült Államokba igazolt Kuttor Enikőnek, a helyi ételek már annál inkább. A Duquesne Egyetem U18-as válogatott játékosa már várja, hogy jövőre egy csapatban játsszon az egyik legjobb barátnőjével.
Lakner Gábor • Nyár óta a tengerentúlon pattogtatja a labdát az U18-as válogatott Kuttor Enikő. A korosztályos válogatottban nyújtott teljesítményével több amerikai egyetem érdeklődését is felkeltette. Alapos mérlegelés után végül a Duquesne lett a befutó.
– Milyen érvek szóltak a pittsburgh-i egyetem mellett?
– Az volt a legszimpatikusabb: tehetséges, fiatal csapatuk van, rengeteg az elsőéves játékos, minek köszönhetően több játéklehetőség juthat nekem is. Úgy éreztem, az edzői stáb ki tudja hozni belőlem a maximumot, segíthet abban, hogy az egyetem negyedik évének a végére a lehető legjobb játékossá váljak. Bevallom, az is számított, hogy magyarok közelében lehetek: az egyik csapattársam, Szamosi Amadea és az edző felesége is magyar.
Kuttor Enikő a válogatott mezében • Fotó: fibaeurope.com
– Mennyire volt zökkenőmentes a beilleszkedés?
– Nagyon könnyen ment, mindenki segítőkész volt az első pillanatoktól kezdve. A pályán elsősorban a csapatkapitányunk, April Robinson sugározza a pozitív energiát. A kosárlabdán kívül is támogatnak, a csapattársaim például felajánlották, hogy átnézik a beadandóimat, hogy ne legyen bennük nyelvtani hiba. Az ilyen kis apróságok is rengeteget számítanak, hogy jól érezzem magam. Mégiscsak óceán választ el a családomtól és a barátaimtól, s ha nem venne körül ennyi kedves és segítőkész ember, nehezebben dolgoznám fel a távolságot, amit egyébként máig nem szoktam meg teljesen.
– Mi a legnagyobb különbség az amerikai és a magyar hétköznapok között?
– Az emberek sokkal közvetlenebbek és nyitottabbak, ami nagyon tetszik, mert én is elég közvetlen vagyok. Amit nagyon hiányolok, az a magyar koszt, rendkívül távol áll tőlem az amerikai étkezés. Az egyetlen dolog, amitől igazán félek, hogy a táplálkozás esetleg megváltoztatja a testfelépítésemet. Igyekszem óvatos lenni, nagyon figyelek, hogy miből és mennyit veszek magamhoz. Nagy segítségemre van ebben Amadea, mert ő már megtapasztalta, mit ehet és mit nem. Sok európai játékos panaszkodott az időeltolódásra, de az átállással nem volt problémám, csak az első nap voltam fáradtabb. A pocakom viszont nehezen szokta meg az életritmust, mindig akkor voltam éhes, amikor épp nem kellett volna, de már az sem jelent problémát.
Enikő Amerikában is jól érzi magát
– Milyen a Duquesne idei csapata?
– A legmagasabb divízióban szerepel, nagyon sok meccsünk van, szinte minden héten utazunk, hol busszal, hol repülővel. Kicsit megnehezíti a tanulást a sok idegenbeli mérkőzés, de nem bánom, elvégre azért jöttem, hogy kosárlabdázzak. Eddig két győzelmünk és egy vereségünk van, utóbbit a nagyon erős Princetontól szenvedtük el. Nem rajtoltunk rosszul. Sajnos, nagy a lemaradásom, ami korlátozza a játékperceimet. Azért dolgozom, hogy fizikailag és játéktudásban is minél hamarabb felzárkózzam. Érzem az edzők bizalmát, ami sokat jelent. Kerül, amibe kerül, de eljutok arra a szintre, ahová szeretnék. Már most érzem, hogy sokat fejlődtem.
– Milyenek a körülmények a kosárlabdapályán?
– Hat szakember foglalkozik a csapattal, mindegyiküktől el lehet lesni olyan trükköket, amilyenek előbbre vihetnek. Rendkívül segítőkészek. Ha pluszmunkát akarok végezni, hajnalok hajnalán vagy vasárnap délután is első szóra jönnek és dolgoznak velem. A körülmények fantasztikusak, semmiben nem szenvedünk hiányt, ha nagyritkán mégis van valamilyen kérésem, azonnal teljesítik.
– És mi a helyzet a tanulással?
– Erre az évre még nem vettem fel szakot, mert nem voltam benne biztos, mi tetszene leginkább. Azóta eldöntöttem, hogy a pszichológiát és a menedzsmentet választom. Most éppen szociológiát és kommunikációt tanulok. Tetszenek ugyan, de úgy érzem, az előbbi két kettő lesz az igazi. Valószínűleg spanyolórákat is veszek, mert egy plusz nyelvvizsga sosem árt.
– Összességében megérte a tengerentúlra költözni?
– Azt leszámítva, hogy távol kell lennem a családomtól és a barátaimtól, akik a legfontosabbak nekem, nem bántam meg a döntésemet. Teljesen új mentalitást ismerhettem meg, ami mostantól mindig a részem lesz. Új barátokra tettem szert, ami persze nem azt jelenti, hogy a régieket elfelejtettem volna. Nagyon boldog vagyok, hogy jövőre végre egy csapatban játszhatok az egyik legkedvesebb barátnőmmel, Aho Ninával. Biztos vagyok benne: ő sem bánja meg, hogy a Duquesne Egyetemet választotta. Mindenben segítek neki, de addig még van hátra kis idő. Drukkolok, hogy minél előbb felépüljön, de Nina erős lány, nem azzal sem lesz gond.
