Csődeljárás folyik a német teniszlegenda, Boris Becker ellen, aki a vád szerint eldugta az érmeit, kupáit és háromból két wimbledoni teniszserleget is, írja a Guardian. Becker állítólag így akarta elkerülni, hogy a serlegeket elárverezzék, hogy abból fizessék ki a tartozásait.
Boris Becker
Az elrejtett serlegek közt van az az 1985-ös kupa, amit 17 évesen minden idők legfiatalabb egyéni győzteseként kapott Wimbledonban. A Londonban élő 52 éves Becker 2017-ben jelentett csődöt.
A vád szerint Becker a ‘85-ös kupa mellett rejtegette még többek között a ’88-as Davis-kupa aranyát, a ‘89-es Davis-kupa serlegét, a ’89-es wimbledoni serleget, két Australian Open-kupát és az 1992-es olimpiai aranyérmét. Emellett azzal vádolják, hogy a csőd ellenére 40 ezer fontot utalt át két részletben volt feleségének, Barbara Beckernek, akitől 2001-ben vált el, illetve 105 ezer fontot Shirley Beckernek, akitől 2018-ban váltak el egymástól. Ezen kívül 1,2 millió font készpénz elrejtésével is vádolják, mindezekért akár hét év börtönbüntetést is kaphat.
Becker hatszoros Grand Slam-győztes, illetve ő volt Novak Djokovic edzője 2013 és 2016 között, amikor a szerb teniszező hat Grand Slam-tornát nyert.
(telex.hu)
Amikor ekkora hatalmas világsztárokkal kapcsolatosan ilyen és hasonló híreket olvashat az átlag ember, a “földbe gyökerezik a lába” kifejezés sem hat túlzásnak. Tudom, most sokan azonnal felemlítik, hogy Becker idejében messze nem voltak ekkora pénzdíjak, de azért én szívesen látnám leírva azt az összeget, amelyet Becker díjai bruttó tartalmaznak. Ilyen számot nem találtam vele kapcsolatosan, az viszont fellelhető, hogy 54 millió angol fontos adóssággal jelentett csődöt 2017-ben. El sem tudom képzelni, hogy kellett szórnia a pénzt ahhoz, hogy ez a legalább húszmilliárd forintnak megfelelő összeg felhalmozódjon.
Van egy régi mondás: mindenki addig nyújtózkodjon, ameddig a takarója ér. Ha ezt nem tartanánk be (elsősorban a több mint kétmillió nyugdíjas), már régen csődbe mentünk volna. Becker tipikus példája annak az embertípusnak, akinek ha volt száz egységnyi pénze, akkor annál mindig csak többet és még többet költött. Ezért semmiféle együttérzést nem érdemel, éppen ellenkezőleg. Példájából remélhetőleg sokan okulnak, s amikor megalapozatlan háttérrel beleugranak csábító bankkölcsönökbe – például túlméretezett házépítések támogatásához, akkor eszükbe juthat Becker rossz példája és a kézifékhez nyúlnak.
Sok kisebb-nagyobb tragédiát meg lehetne előzni józan gondolkodással, önmérséklettel, a realitások talaján maradva, elfelejtve a rózsaszínű álmokat…
(jochapress/Jocha Károly)