Amikor írok valamit Sterbik Árpáddal kapcsolatosan, mindig előrebocsátom, hogy világklasszis. Tehetsége és szorgalma tehette lehetővé, hogy még 40 éves korában is a világ kézilabdasportjában a legelső kapusok között jegyezzék.
Sterbik Árpád
A közönség Árpija a napokban valószínűsítette a sportnapilapban, hogy már többet nem láthatják őt a kapu előterében és a továbbiakban kapusedzőként dolgozik. Arról is szó esett a pályája legfontosabb állomáshelyeit és sikereit is felsoroló írásban, hogy Sterbik éveken át a spanyol válogatott tagjaként milyen világraszóló eredményeket ért el. És ez az, amit szerény személyem soha nem tud szó nélkül hagyni.
Ez az írás adta a legújabb alkalmat arra, hogy megismételjem „apró” gondjaimat Sterbikkel kapcsolatosan. Ő ugyanis mindenhol nagy magyarként van megjelenítve, ami addig igaz is, hogy születési helye (Zenta városa) és családi otthona (Ada) mind a mai napig jócskán magyar többségű települések Szerbiában. Ám amikor emberünk 2001-ben először szerződött Veszprémbe és egy hónap alatt megkapta a magyar állampolgárságot – amit akkoriban még ugyancsak nehezen osztogattak! – sietett leszögezni: ő bizony mindent a szerbeknek köszönhet, amit elért a kézilabdázásban és ennek megfelelően csak a szerb válogatottnak véd. A magyar szóba sem került.
Ám mit tesz Isten, a három év letelte után a már akkor világklasszis hálóőr Spanyolországba szerződött, ahol nem egy hónap múlva lett állampolgár, mint itt Magyarországon. Hogy mi minden történt menet közben, kit tudja? Tőlem sokan kérdezgették, ugyan mennyi volt az annyi, amiért Árpád a szerbeknek tett ígéretét „elfelejtette”? Sajnos, erre mindmáig sem tudok egyértelmű választ adni, de félő, hogy nem egyszerűen csak társadalmi munkát vállalt, amikor átigazolt…
Manapság már mind kevesebbeknek okoz gondot, ha valahol szóbajön, hogy ez vagy az mennyivel többért váltott színt, klubot vagy éppen hazát. Pénz beszél, kutya ugat – tartja a mondás. Hogy a pénz uralma mi mindent vont maga után világunkban, ahhoz elég kicsit körbenézni. A „zsozsó” hatalmának látványos növekedésével párhuzamosan korábban oly fontos emberi értékek egyre gyorsuló ütemű háttérbe szorulásának is szemtanúi, és elszenvedői lehetünk. Becsület, tisztesség, erkölcsök – ezeket hovatovább szégyellniük kell azoknak, akik még ezen elvek szellemét szeretnék képviselni.
A hazaszeretetről, a magyarságtudatról pedig érdemes egy külön mondatban is szólni. Ma a hazaszeretet helyett mind gyakrabban lehet hazaárulásról beszélni, hiszen ma már gyakorlatilag minden áruba bocsátható. Nem történt ez másként Sterbik Árpád esetében sem. A határon túli magyarságát soha nem tagadó kapusnak a magyar válogatottság nem volt elég vonzó. Akkor már nem volt annyira magyar, a spanyolok biztosan szebben mosolyogtak rá. Ez számomra több mint szomorú, egyenesen elkeserítő.
És az sem változtatja meg véleményemet, hogy tudom: elveimmel folyamatosan kisebbségbe szorulok. Mert ma ez a „trendi” és különben is: változik a világ. Csak az a baj, hogy messze nem jó a változások iránya.
A vajdasági magyar, Sterbik Árpád pedig világklasszis kapusként vonul vissza. Ő, aki a szerbeket a spanyolokra cserélte, miközben a magyar válogatottság szóba sem jöhetett…
(jochapress / Jocha Károly)
