A riói olimpia tapasztalatai komoly kérdéseket vetnek fel a vízilabdában dolgozó szakembereknek, edzőknek. Változásokra van szükség az utánpótlás-nevelésben is, derült ki a szakmai testület üléséről készült beszámolóból.
UP-info • Benedek Tibor értékelése szerint a riói olimpia nem hozott különösebb újdonságot a játékban, ugyanazok a tendenciák, amelyeket a januári Európa-bajnokság után is meg lehetett állapítani – nagyjából ez derül ki a vlv.hu-nak a szakmai testület ötkarikás eszmecseréjéről készült beszámolójából. A tapasztalatok az utánpótlás-nevelést is érintik, összeszedtük az arra utaló hivatkozásokat.
Centerjáték
“A csapatok játéka nagyrészt a centerek munkáján alapult az olimpián”
Benedek Tibor, a felnőttválogatott szövetségi kapitánya úgy véli, az olimpián a csapatok játéka nagyrészt a centerek munkáján alapult. A válogatott másodedzője, Gerendás György szerint nem fizetődik ki a centerek kreativitása, nem hozott különösebb eredményt, hogy a szerb és a magyar csapatnak volt a két legjobb centere. A többiek ugyanis nagyjából ugyanolyan arányban kaptak labda nélküli kiállításokat, sőt, ma már vannak olyan játékosok, akik nem is akarnak akciózni, egyetlen céljuk az emberelőny.
Ezzel kapcsolatban kissé meghökkentő kérdést vetett fel az olimpiai bajnok szakember: érdemes-e a magyaros kreativitásra nevelni a centereinket, akik a sok akciózástól elfáradnak, mire fórhoz jutnak, vagy eredményesebb lehet, ha megtanítjuk őket hatékonyabban eljátszani a velük szemben elkövetett szabálytalanságot?
További észrevétel, hogy a centereknek a korábbinál sokkal jobban kell védekezniük, mert csak így tudják megőrizni a lehetőséget, hogy a saját posztjukon eredményesek legyenek.
Bekkjáték
Szemléletváltásra van szükség a bekkek nevelésében, mert az ellenfelek védőihez képest a magyarok sokkal kevesebb kontrát kaptak. Ennek oka részben a magyaros virtus: kemény vagyok, odamegyek, megfogom. Másrészt hiányzik „színitanodai” felkészülés, azaz annak kiprovokálása és magas színvonalú előadása, hogy őket most nagyon csúnyán bántották. Negyedenként legalább egyszer el kellene venni az ellenféltől ilyen módon a támadás lehetőségét – hangzott el a megbeszélésen.
Ezt már egyébként nemcsak a „latinok” (olaszok, spanyolok, görögök) csinálják, akiktől megszoktuk, hanem a szerbek és a montenegróiak is. Horkai György a fiú utánpótlás-válogatottak szövetségi kapitány megjegyezte – utalva arra, hogy jelenleg híján vagyunk a jó bekkeknek –, hogy azért komoly teljesítmény van a „színészi munka” mögött, ami a szerbek a horvátok, illetve az utánpótlásban az olaszok, a görögök játékában is felfedezhető.
„Az a tapasztalat, hogy a magyarok nagyon rövid ideig tudják elölről megtartani az ellenfél centerét, pedig nagyon nem mindegy, hogy ez az időszak öt, tíz vagy tizenöt másodpercig tart. Alapokról van szó, ezt a képzést alulról kell kezdeni, egészen más módszerrel oktatni a védekezést. Azt látom, ebben nagyon lemaradtunk a nemzetközi mezőnytől.”
Védekezés
A szakmai testület fontos kérdéseket vetett fel a megbeszélésén • Forrás: vlv.hu
Szoros vagy zónázás? – a kérdés hosszú ideje fejtörést okoz a szakembereknek. A fiú U18-as világbajnokságon a kísérleti szabályok szerint játszott pólóban sokszor előbbi bizonyult kifizetődőnek, s az sem véletlen, hogy a hazai gyermek- és serdülőbajnokságban az első két negyedben kötelező a szoros emberfogás, hiszen a nemzetközi tendencia is afelé halad. Éppen ezért érdekes, hogy a szerbek, a montenegróiak és a horvátok alkalmazták a legkevésbé a szoros védekezést, mégis rájuk volt a leginkább jellemző, hogy – ha a szükség úgy hozta – azonnal váltani tudtak a zónázásra.
Benedek Tibor elmondta, egy éve gyakorolja a csapat az újfajta, „ember elé állásos” szoros emberfogást. Ez többé-kevésbé jól is működött a nyáron, a Montenegró elleni negyeddöntőben azonban nem.
„Nem mertünk elég bátran beállni az emberek elé, így túl hamar feljutott a labda az első sorba, ezáltal elég könnyen lőttek kapura szabaddobásból. Hogy miért nem működött jól a szoros védekezés, arra azt tudom mondani, hogy a fiatalabb játékosok, akikkel nagyon sokat gyakoroltuk, bátrabban ki mernek állni a labda és az ember közé, az idősebbek valószínűleg azzal, hogy nő a tét, visszaállnak arra, amit a legjobban tudnak, nem kockáztatják annyira az elé állást”.
Szabaddobás
Az eszmecsere során több apró, de érdekes taktikai megoldás is szóba került. A szakemberek például felfigyeltek arra, hogy a második centerként beúszó szélsők – ezt a magyar csapatban csak Vámos Márton alkalmazta – gyakran nem azért harcolnak látványosan, hogy kapura lőjenek, vagy kiállítást érjenek el. Kifejezetten hagyják magukat kitolni az ötméteresvonalra, s a bíró fellélegezve ad nekik szabaddobást, nem kényszerül kiállítással „belenyúlni a meccsbe”. A szabaddobást pedig ötről aztán könyörtelenül bevágja a jó lövő.
Ne akarjon mindenki Varga Dénes lenni
Kellenek a vezéregyéniségek, de nem akarjon mindenki Varga Dénes lenni
Horkai György úgy véli: az utánpótlásunk ahogy fizikumban, úgy lövőerőben is lemaradtunk a világtól. A szakmai testület elnöke, Faragó Tamás azt tette hozzá, hogy a játékosok egyre kevésbé variálják a lövésfajtákat, mindenki hatalmasat lő, de ha az az egyféle megoldás nem sikerül, akkor eredménytelen.
Gerendás György ironikusan, de még keményebben fogalmazott: a legtöbb rosszat a magyar pólóval Kásás Tamás, Varga Dénes és Varga Dániel tette, akik maguktól eredő unott könnyedséggel lőtték, lövik a gólokat.
„Mi, edzők sem figyelmeztetjük a játékosokat, hogy ne akarjanak úgy lőni, mint Kásás, mert abból csak baj lesz, nincsenek meg az adottságaik. Ha megnézzük bármelyik ifjúsági csapat edzését, többet csavarnak hét méterről, mint lőnek blokkal, kiemelkedve. Mert ugye mindenki azt látta, hogy Hosnyánszky Norbertnek nagyon jól megy a csavar, csak azt felejtik el, hogy Hosnyánszky előbb lett olimpiai bajnok, aztán tanulta meg a csavart, nem pedig úgy lett olimpiai bajnok, hogy amúgy jó a csavarja. Vámos Márton nem akar úgy lőni, mint Varga Dénes. Ha Dumira azt mondom, hogy ő a Picasso, akkor Vámos szobafestő, de a világ legjobb szobafestője. Megfogja, kiemelkedik a vízből, és bedobja. Ha Vámos is úgy akarna lőni, unott fejjel, mint Dumi, akkor szürke játékos válna belőle. Azért emelkedett ki a teljesítménye az olimpián, mert a képességeinek megfelelően próbálta megoldani a feladatot, és nem csak egyféleképpen lőtt.”
Kellenek a vezéregyéniségek
Faragó Tamás azon a véleményen van, hogy az alkotó, klasszisjátékosok szerepe elengedhetetlen a jó eredmény eléréséhez. Vámos Márton és Erdélyi Balázs jó játéka kevésnek bizonyult Rióban, önmagában ezzel még nem lehet meccseket nyerni. Az úgynevezett „nyerő típusú játékosok” ezúttal nem demonstrálták azt, hogy ők valóban nyerő típusú játékosok. Jól játszottak – bár voltak meccsek, amelyeken kevésbé –, de a többi csapatban az ilyen minőségű pólósok karizmatikusabban voltak jelen.
Több szakember is elmondta, hogy a Montenegró elleni meccs kivételével nagyon elégedett volt a férfi felnőttválogatott teljesítményével, jól játszott a csapat. Az azonban érthetetlen, és ki kell deríteni, hogy a húzóemberek miért nem tudták eldönteni a javunkra a meccset, miért nem vállalkoztak többet, miért nem hoztak több jó döntést, illetve mi lehetett az oka annak, hogy a korábbi és a későbbi meccseken is jól védő kapus, Nagy Viktor éppen a legfontosabb találkozón nem tudta hozni a tőle várt teljesítményt.
Gerendás György hangsúlyozta: nem az a baj, hogy nem vállalták a felelősséget azok, akiknek ezt meg kellett tenniük, hanem az, hogy a 19 lövésből 11 nem ment kapura, a maradék nyolcból pedig csak három lett gól…
A problémák tehát nemcsak a jelenlegi felnőttválogatottat érintik, hanem az utánpótlásra is hatással vannak.
Sőt, a jövő érdekében, elsősorban ott kell megoldást találni rájuk.
Forrás: vlv.hu
