Állandó rovatunk mai vendége, dr. Hetényi Antal nem cáfolja, hogy a müncheni olimpián szerzett ötödik helyét a sportági köztudat a magyar cselgáncs megmentéseként tartja számon. Az egykori, népszerű Tozsó a szakma egyik bölcse lett, és noha kissé már háttérbe húzódott, érdemes figyelni a szavaira.
Szekeres István • Korának egyik kiváló és népszerű cselgáncsozója volt, Tozsó becenévre hallgatott. 1978-ban megalapította a KSI szakosztályát, amelynek ma is a vezetője. Később, már mint dr. Hetényi Antal, volt a szövetség szakmai alelnöke, a KSI SE szakmai elnökhelyettese. A szakma embere.
A magyar sport történelemkönyvébe csak azért lapozunk kicsit, hogy a jelen fiatal dzsúdósainak elmondjunk valami fontosat a múltról. Mert alighanem a legtöbbjüknek még a szülei sem élet akkor, amikor bizonyos Hetényi Tozsó megmentette a sportágat. 1972-ben, a müncheni olimpián.
– Miért is kellett megmenteni?
– A cselgáncs 1964-ben Tokióban – a rendező ország választott sportágaként – már bemutatkozott az olimpián. Állandó azonban csak nyolc évvel később, Münchenben lett. Mi teljes csapattal vehettünk részt, de a vezetőink a lelkünkre kötötték, hogy pontot kell szereznünk, különben a magyar sportvezetés a tömegsport kategóriába sorolja a dzsúdót, vagyis a megtűrt, de kevésbé támogatott sportágak közé. A pontszerző én lettem, az ötödik helyemmel. Négy évvel később emelkedett a tét, akkor már érmet vártak tőlünk, és azt – bronzzal – Tuncsik József szerezte meg. Ő tehát a magyar cselgáncs második megmentője…
– Gondolja, hogy tényleg megvonták volna a támogatást?
– Nekünk azt mondták.
– Hat évvel München után megalapította a KSI szakosztályát…
– Ennél bonyolultabb a történet.
– Mégpedig?…
– A KSI-be nem volt egyszerű bekerülni. Csak akkor nyílt rá lehetőség, ha valamelyik sportág befejezi a működését. Emlékezetem szerint akkor a műugrás volt az, és jelentkeztünk is. De nemcsak mi, hanem a súlyemelés és a birkózás is. Így aztán együtt hoztuk létre a nehézatlétikai szakosztályt, de a boksz is csatlakozott. Három év telt el, amikor már mindegyik sportág önállóan szerepelt a palettán.
– Ön hogy került képbe?
– A sportiskolában feltétel volt, hogy szakmai vezető csak az lehet, akinek TF-végzettsége, szakedzői vagy testnevelőtanári diplomája van. Nekem megvolt. Edzőként nem fértem bele az egyesületem, a Bp. Honvéd koncepciójába, a sportág vezetői viszont megkerestek, és felajánlották a lehetőséget a KSI-re.
– És el is vállalta.
– Mégpedig nagy örömmel, hiszen már akkor legendás utánpótlás-nevelő műhelyként tisztelte mindenki a magyar sportban.
– Ma kik dolgoznak a KSI szakosztályában?
– Négy edző vezeti a munkát. A négyből háromnak – miután a hagyományok köteleznek – már megvan a TF-diplomája, három pedig egykori KSI-növendék, a negyedik is az, de ő nem kezdőként, hanem máshonnan került hozzánk.
– Mi minden változott a szakmai munkában a kezdeti időszakhoz képest?
– Szinte minden. A legdöntőbb az, hogy akkor nemzetközi színtérre először juniorkorukban jutottak el a versenyzők, ma pedig minden korosztályban tele a versenynaptár, világversenyestül.
– Azért ez jó, nem?
– Egyrészt igen, mert korábban belterjesebb és kényelmesebb volt az egész. Másrészt viszont megtörte a felkészítés alaposságát és sokszínűségét. Az előző szisztémában még volt idő arra, hogy a fiatalok megismerjék a technika teljes palettáját, és arra is, hogy kiérleljék a saját, egyéni technikájukat és küzdőmódjukat, ami azért nem megy néhány hónap alatt.
– De hát, haladni kell a korral…
– Én úgy fogalmaznék: szaladni. Sürget a versenyrendszer.
– Engem, mint a sportág régi, nagy barátját kifejezetten zavar a ranglistás versenyeztetés. Szerintem fogyasztásos sportágban nem szerencsés, főleg fiatalokat kitenni annak, hogy elég sűrűn megküzdjenek a pontokért. Ezt a dzsúdó olimpiaikvalifikációs-rendszerére is értem.
– Azért nem annyira rossz az! A kiemelkedő képességű versenyzők nagy versenyeken, nagy teljesítménnyel viszonylag hamar megszerzik a biztonságot jelentő pontszámot. A többiekre nézve pedig tulajdonképpen humánus megoldás, hogy mindaddig van esélyük, ameddig részt vehetnek versenyeken, nem csukódik be előttük a kapu hirtelen, mint például a tornában. Ami a fogyasztást illeti, hát, az nehezebb ügy… Csak az a megoldás, ha valaki hamar megtalálja a hosszú távon tartható versenysúlyát, és annak a szolgálatába állítja a táplálkozását. Mert a hullámmozgásos fogyasztás, az úgynevezett liftezés rettenetesen igénybe veszi a szervezetet. Nem akarok anatómiai részletekbe menni, de hirtelen megcsinált nagy fogyás, majd a kiengedés, aztán ugyanaz sorozatban azért is káros, mert átalakítja a test szerkezetét, és egyre nehezebb lesz hozni a súlyt.
– Milyennek ítéli meg a gazdag tapasztalatai alapján az utánpótlás-nevelés helyzetét a magyar sportban?
– Szerencsére, jelentős anyagi és erkölcsi támogatást kap. De egyrészt kevés vérbeli szakember dolgozik benne, a szakmai gondok éppen ezen a területen kulminálódnak. Másrészt a legtöbb szövetség életében elsősorban protokolláris a jelenléte. Az elnökségi ülések napirendjének az utolsó pontjai közé kerül, amikor már mindenki rohan, és szeretne mielőbb túljutni rajta. Persze az, hogy a nagyválogatott uralja a megbeszéléseket, némiképp érthető, mert a siker fontos, és jótékonyan hat a sportág népszerűségére, így a fiatalok érdeklődésére is. De az utánpótlás sokkal nagyobb szakmai figyelmet érdemelne.
– Hajdan a KSI-ben a különböző sportágakra jelentkező gyerekeket megismertették a többi ágazat alapjaival is.
– Több más, nagyobb sportegyesületben is megcsinálták ugyanazt, mert működött utánpótlás-módszertani osztály, amely ily módon is igyekezett minden gyereknek megtalálni a legmegfelelőbb sportágat, vagyis mindenképpen megtartani a sportnak. A mai világban a hajdan sikeres nyári KSI-táborokat sem tudjuk tető alá hozni, mert szétesik a sportágak programja. Az egyikben még bajnokságot rendeznek, a másikban már világversenyre készülnek. A sportvilág agyonzsúfolta a fiatalok nyarát, arra hivatkozva, hogy akkor érnek rá.
– Azért van mód körülnézni, kitekinteni más sportágakra is?
– Arra égető szükség van. Mi például a KSI-ben a lábizomzat erősítésének ügyében atlétákkal, konkrétan magasugrókkal folytattunk konzultációt, és sokat tanultunk tőlük. Rengeteget lehet tanulni a többi sportágból, felfogástól mentális hatásokon át konkrét edzésgyakorlatokig. Ha a szakosztály és a szakember beskatulyázza magát a saját sportágának mégis csak szűk világába, bukásra van ítélve.
