Száz esztendeje, 1921. június 2-án született Karinthy Ferenc, Karinthy Frigyes szintén íróvá lett kisebbik fia. A jobbára csak becenevén, Ciniként emlegetett alkotó eleinte mindent megtett, hogy kosarat adjon a csábító művészi pályának: a Ferencváros vízilabdázójaként például két bajnoki bronzérmet nyert. Aztán mégis beadta a derekát, ám a sporttól, különösen a vízilabdától csak a halál választhatta el. Összeállításunkban a sportoló és sportrajongó Karinthy Ferencre emlékezünk.
Karinthy Ferenc gellérthegyi otthonában
Karinthy Ferenc közismert bonmot-ja szerint, akinek nincs beceneve, az nem is igazán híres.
Könnyen beszélt, hiszen csecsemőkorától kezdve mindenki Cininek hívta. Úgy emlékezett, idősebb féltestvérei („A maga gyereke meg az én gyerekem…”) ragasztották rá a „gúnynevet” az ismert mondóka (Cini-cini muzsika) nyomán, miután megelégelték az öcs éles és szűnni nem akaró visítását.
A „Cinizés” aztán szélesebb körben is elterjedt, hála Karinthy Frigyes – írói fantáziával is megtoldott – „gyerekszáj-történeteinek”, amelyek jobbára a Színházi Élet viccrovatában jelentek meg. Mint például ez itt, 1928-ban:
„Karinthyéknál vendégség volt. Egyszerre berobog a szobába Cini, a legifjabb Karinthy és így szól:
– Papa, légy szíves, adj egy pengőt!
– Itt van – mondta Karinthy mosolyogva.
Cini zsebre tette a pénzt és kimenőben így szólt:
– De aztán vissza ne vedd, mint rendesen, ha a vendégek elmennek!”
Azt gondolnánk, a családi háttér és az ismertség gyerekfejjel még részegítőbb élménye gondolkodás nélkül a művészi pálya felé terelte, pedig dehogy: Karinthy Ferenc egészen fiatalon elhatározta, hogy nem óhajt apja nyomdokaiba lépni. „Nagyon nem akartam író lenni. Minden egyébbel megpróbálkoztam, csak hogy ne kelljen írónak lennem. Nem akartam Karinthy Frigyes fia lenni” – nyilatkozta később, miután Frigyes és – egyedi hangvételű költőként induló, ám „ördöggörcse”, azaz pszichés betegsége miatt kiteljesedni nem tudó – Gábor bátyja után harmadik Karinthyként váltott jegyet a magyar szépirodalom expresszére.
Azt a „minden egyebet” eleinte a sport jelentette Karinthy Ferencnek. Hogy 11 évesen újpesti színekben korosztályos úszóversenyt nyert, amelyért jutalmul egy csokoládés mignont kapott, talán még nem szenzációs teljesítmény. Az már inkább említésre méltó, hogy 1937-ben részt vett, és az MTK tagjaként csapatban ezüstérmet nyert az országos folyamúszó-bajnokságon. A versenyen szerzett élményeit megírta a Magyarország nevű lapba, szerzőként akkor jelent meg nyomtatásban először a neve.
A „Kis Duma a nagy Dunaúszásról” című tudósítás meglepően stílusos és jól szerkesztett, főleg, ha azt vesszük, hogy egy 16 esztendős középiskolás írta. Így kezdődik: „Persze otthon nem akarták megengedni. Anyám egyszerűen kijelentette, hogy szó se lehet róla, apám meggyőzően fejtegette a versenyző sportok céltalanságát, különös tekintettel fiatal szervezetemre. Míg ők vitatkoztak, én csütörtök délben felszereltem magam fürdőköpennyel, kis üveg konyakkal, félkiló halzsírral, aztán elhagytam a szülői házat.” Egy csaknem negyven évvel későbbi naplóbejegyzésében mellékesen megjegyezte, „apám, akinek odaadtam, teljesen átírta, úgy adta le és jelent meg”.
A folyamúszó-bajnokságon a következő két évben is szerencsét próbált (az 1938-as viadalt négy nappal apja halála előtt rendezték, de aligha ezért adta fel a versenyt), noha ekkoriban már a vízilabda jelentette neki a sportolás non plus ultráját. 1935-től kezdve kirobbanthatatlan tagja középiskolája, az Eötvös József Gimnázium pólócsapatának s hamarosan a középiskolai válogatottban is felbukkan a neve. Igaz, egy későbbi írásában megjegyezte, hogy az osztrákok elleni 10:1-es sikernek az egyetlen bekapott gólját a Virradat című hetilap az ő nyakába próbálta varrni, noha a labda közelében sem volt. „Ez csak az ellenlábas Pesti Naplónál dolgozó apámnak szánt sportszerűtlen mélyütés volt.”
(A teljes írás az nso.hu tárhelyen olvasható)
