Még hetekkel korábban felhívtam telefonon dr. Varasdí Gézát, a magyar atlétika egyik feledés határára sodródott kiválóságát azért, hogy majd a 93. születésnapjára gratulálhassak egy későbbi alkalommal. Az ismételt hívás azonban elmaradt, a születésnap pedig február 6-án megvolt.
Sokáig gondolkodtam azon, illik-e, szabad-e egy ilyen szaggatott, meglehetősen összefüggéstelen beszélgetésféléről egyáltalán beszámolni? A végkonklúzió elég szomorúan vonható meg. Varasdi Géza ugyanis már csak felvillanások erejéig van közöttünk, amint azt megtapasztalhattam. Már nem érdeklik valójában őt a mindennapi történések, korábbról megmaradt paneleket mond, amelyekhez egyre érezhetőbben ragaszkodik. A magyarországi viszonyokról szinte semmit nem tud, de mégis csak azt ismételgeti, hogy ott milyen elnyomás van, meg a kommunizmus hatása – bezzeg az ausztráliai demokrácia!
Pedig egykor nagy formátumú ember volt az orvos Varasdi Géza, aki az 1952-es, Helsinki olimpián Zarándi Lázlóval, Csányi Györggyel és Goldoványi Bélával, a 4×100 méteres váltófutásban olimpiai bronzérmet szerzett. A „Villámikrek” 1954-ben, a svájci Bernben megrendezett atlétikai Európa-bajnokságon bizonyították, hogy a helsinki harmadik hely nem a véletlen műve volt. Bernben ugyanis ez a “négyesfogat” állhatott a dobogó legmagasabb fokára.
Melbourne-ben, 2006-ban: Tábori László, Zsivótzky Gyula, Varasdi Géza, Kulcsár Gergely és Dehény Ferenc (fotó: jochapress)
Varasdi Géza ekkor már régen gyakorló orvosként dolgozott a Szent István kórházban, mivel 1951-ben megszerezte orvosi diplomáját. Amikor azután 1956-ban Ausztráliában maradt, teljesen új alapokra kellett helyezze az életét, mivel a magyar diplomát nem fogadták el. Két évig minden lehetséges „kuli” munkát elvállalt: volt felszolgáló és teherautó sofőr is, amíg megtanulta a nyelvet és anyagi alapokat is gyűjtött tanulmányaihoz. Varasdi Géza ugyanis „kezdőként” beiratkozott az egyetemre és másodjára is megszerezte az orvosi diplomát, ami többszörösen is nagy teljesítmény volt részéről.
Csak ezt követően házasodott meg; egy olasz származású hölgy lett a felesége, fiai is születtek. Ő maga még 87 éves korában is dolgozott; az utolsó éveiben egy idősek otthonában adta az orvosi felügyeletet a rábízottaknak.
Amikor a 90. születésnapján felhívtam és beszélgettünk, abszolút korrekt válaszokat adott. Azt is elmondta többek között, hogy ”futni már nem tudok, de leguggolni még igen”. A nagy kertjében pedig mindig talált magának tennivalót.
Közben eltelt három esztendő és legutóbb már szó sem lehetett folyamatos beszélgetésről. Az élet mulandóságát vele kapcsolatosan is megtapasztalhattam. Tudom, előbb-utóbb mindannyian elbúcsúzunk a földi léttől. Ám amíg lehet, szeretettel megőrzöm Varasdi Géza emlékét, sikereit, amelyeket a magyar sportnak, Magyarországnak szerzett.
(jochapres / Jocha Károly)
