Tíz évvel ezelőtt, szeptember 13-án hunyt el minden idők legnagyszerűbb magyar úszóedzője, Széchy Tamás. Farkasréti sírjánál tanítványai és tisztelői emlékeztek az úszópápára az évfordulón.
Valamennyi generáció képviselője tisztelgett Széchy Tamás emléke előtt: az első tanítványok, akik nagyszerű eredményeket hoztak – így Hargitay András és Verrasztó Zoltán -, illetve az utolsó, aki olimpiai aranyérmet nyert a keze alatt, Czene Attila, sőt, a megemékezésre eljött Egerszegi Krisztina is. Több olyan fiatal úszó szintén elhelyezett egy-egy virágot a síron, akik edzőik, szüleik révén viszi tovább a Széchy-örökséget, így Gyurta Dániel és a Verrasztó-testvérek, Dávid és Evelyn is. es természetesen ott voltak az edzőkollégák, akik úgymond az ő köpenyéből bújtak elő.
Mindannyiuk nevében Hargitay András mondott szívhez szóló beszédet, melynek végén maga is elérzékenyült (a teljes szövegét lásd alább).
A Magyar Úszó Szövetség nevében Gyárfás Tamás elnök és Gyurta Dániel helyezett el koszorút a síremléken, majd Hargitay András kérésére az egybegyűltek elénekelték Széchy Tamás legkedvesebb dalát, a magyar Himnuszt, mely oly sokszor szólt úszói győzelmei után Moszkvától Barcelonán át Atlantáig.
Hargitay András beszéde
Amikor először találkoztam Tamás bácsival, 1965 tavaszán, akkor azt gondoltam: jaj Istenem, csak nehogy hozzá kerüljek. Le kellett menni a Császár uszodába jelentkezni; mi persze korábban érkeztünk, haszontalankodtunk jóval a megadott idő előtt, később aztán hozzá léptem oda, és megkérdeztem, ki az a Széchy Tamás. Kérdezte, mit akarsz tőle. Elmondtam, erre rám rivallt, hogy hányra kellett volna jönni, hány óra van most, és mit keresel te itt egyáltalán… Rajtam persze azonnal átfutott, hogy csak nehogy ehhez az emberhez kerüljek… Mit ad Isten, hozzá kerültem. Azt hiszem, ezzel sokan voltunk így: egyikünk sem akart az ő csoportjába tartozni – később viszont örültünk, hogy ő lett az edzőnk. Ugyanis megváltoztatta az egész életünket. Megváltoztatta az én életemet is.
Sokat gondolkoztam rajta, mi az, amit a legjobban tudott. Ez valószínűleg nem más, mint hogy meglátott bennünk valamit. Olyan dolgokat, amiről mi magunk sem tudtunk – és a szüleink sem. Miután a fenti kis csetepaté után eltelt két-három hónap, összehívott egy szülői értekezletet, ahol bejelentette, Gyulára megyünk edzőtáborozni, de oda csak a legtehetségesebbeket fogja magával vinni. Az én anyukám persze rögtön azt gondolta, hogy a fiam ide biztosan nem kerül be – ám a legnagyobb meglepetésére Tamás bácsi az én nevemet mondta először. Anyukám annyira nem hitt ebben az egészben – hiszen tisztában volt például a mozgáskultúrámmal -, hogy másnap levitt az Öreghez, és mondta, hogy hát ez a gyerek a Hargitay András. Ő pedig rögtön közölte vele, persze, pontosan tudom, hogy ő az András, ő lesz Csík Ferenc utódja…
Sokkal-sokkal jobban hitt bennünk, mint akár a szüleink. es persze hitt magában, de ami ennél is fontosabb: át tudta adni ezt a hitet nekünk. Gondoljunk csak egy-egy edzésre. Elmondta, milyen feladatok következnek, mi meg voltunk győződve arról, hogy ez kivitelezhetetlen – és a végén mégis meg tudtuk csinálni. Ott volt mellettünk folyamatosan, ha kellett, az utolsó pillanatig jött mellettünk a medence partján, lépésről lépésre haladt velünk, tempóról tempóra, vezette az életünket, sorsdöntő kérdésekben mondta ki, hogy szerinte mi a helyes – aztán persze sok olyan is volt, amikor nem volt más választásunk, és azt kellett tennünk, amit mondott.
Elindult egy olyan úton, amelyikről rajta kívül senki nem hitte, hogy végig lehet menni. Mert volt benne hit. Amikor annak idején a serdülő-bajnokságon még csupán ötven méter gyors, mell, hát és pillangó volt a programban, ő már ezerötszázat úszatott velünk. Persze megtámadták, hogy agyonúszat bennünket, a szülők lázadoztak – ő azonban megnevelte őket is. Hiszen legyünk őszinték: mindannyiunk szüleivel kiváló kapcsolata volt. Elhitette velük, hogy sokkal jobban ért hozzánk, még náluk is. es ez egyébként így is volt. Még az olyan kétkedőt is meg tudta győzni, mint az én anyukám. Egy egri versenyen például ültünk (Verrasztó) Zolival egymás mellett, én telesóztam az ő levesét, az Öreg észrevette, azonnal felzavart a szobámba, anyukám viszont később ezt kikérte magának, hogy Tamás, ez kizárt dolog, az én fiam ilyet nem csinál, hogy képzeli – ő erre visszahívott… Megsóztad? Meg. Akkor menj ki. es attól fogva nem volt kérdés. es ugyanígy megnevelte a Verrasztó-papát, a Czene-szülőket, a Darnyi-szülőket – és mindenkit felsorolhatnék, hiszen ahhoz, hogy egy szülő elfogadja, milyen hihetetlen munkát végeztet velünk, voltaképpen át kellett adnia a gyerekét az edzőnek.
Nekünk pedig át kellett adnunk magunkat neki, teljes egészében. Hogy meg tudja követelni tőlünk mindazt, amiről mi magunk sem hittük, hogy képesek vagyunk megcsinálni. Ezért fordulhatott elő nem egyszer, hogy tétversenyen, világbajnokságon, Európa-bajnokságon – olimpián mondjuk nem, de a többi nagyobb versenyen igen – az utolsó métereken már hátat fordított a medencének, hiszen tudta, hogy annak a rengeteg munkának, a belénk vetett hitnek lesz eredménye.
Nem csupán az edzésen állt mellettünk, de az életben is. Nagyon sok embernek, gyereknek ő adta vissza, talán mondhatom, az életét, szó szerint a szeme világát, és elirányította azon az úton, azon a pályán, amit ő a legjobban szeretett. Edzőket nevelt ki maga mellett, ami persze nem volt könnyű – már a nevelteknek -, sportvezetőket nevelt maga mellé, ami persze nem volt könnyű – már a sportvezetőknek. Bizony, akadtak nagyon kemény csaták, ugyanakkor tudott úgy is viselkedni, hogy amikor néha lementem hozzá, azt kellett mondanom neki, Tamás bácsi, már olyan, mint egy nagypapa; mert nem volt annyira kemény az edzésen.
es talán, ami az egyik legszebb dolog… Hogy… A gyerekeinket is ő nevelte. Meglátta bennük is azt, ami bennünk megvolt – és most itt állnak velünk ők is, akik már Európa-bajnokok, akik szintén elindultak azon a pályán, amelyről csakis azt tudom mondani: kívánom, hogy járják végig…
A jelkép, ami ott van Tamás bácsi sírkövének tetején, fejjel lefelé van fordítva – ez mutatja, hogy kihalt a nemzetség. en viszont azt mondom: Tamás bácsi, nyugodj békében, mert te bennünk tovább élsz.
Fotók: Isza Ferenc
A cikk olvasása a musz.hu weboldalon.
