Nem hálás dolog ma a magyar súlyemelősportban dolgozni. Erre valóban csak a legelkötelezettebbek alkalmasak. Az olyan megszállottak, mint például a tatabányai Stark András (képünkön), aki eddig még egyszer sem látta olyan kilátástalannak a harcot, hogy feladja.
– Való igaz, nagyon nehéz a helyzetünk – szögezte le beszélgetésünk legelején a magyar súlyemelés hőskorának egyik stabil tagja, aki lökésben kétszer is ezüstérmes lett a világbajnokságokon. – 1990-től ugyanis minden borzasztóan megváltozott. A sportág egyre kevesebb támogatást kapott, s ugyanez mondható el a sportkörökben uralkodó viszonyokról is. Az egyetlen igazi pozitívum, hogy az 1972-ben épült, csodálatos súlyemelő termünket a közelmúltban felújították, így egyszerre akár húszan is edzhetnek.
– Az edzésfeltételek tehát igen jók. Mi hiányzik a kiugró eredményekhez?
– Mivel az anyagi lehetőségeink nagyon behatároltak, így hiába jön fel a junior korig egy-egy, kimondottan tehetséges fiatal, nem tudjuk kihozni belőle a maximumot. Mondok egy példát. Pócza Vajk 85 kilóban versenyző, igen tehetséges, 23 éves fiatalember. Szakácsként dolgozik napi 10-12 órákat, így annak is örülhetünk, hogy hetente háromszor képes edzeni. Ennyi munkával azonban legfeljebb a tehetségét villanthatja fel, a nemzetközi eredményességhez még a napi egy edzés is kevés.
– Bezzeg az Önök idejében minden másként volt. Szinte az egész évet az edzőtáborokban töltötték.
– Összes előnyével és hátrányával együtt is egészen más világ volt. Amikor például én 1964-ben befejeztem az általános iskolát és autószerelő tanulónak szegődtem, a torna és a súlyemelés között választhattam. Veres Győző akkor már kétszeres összetett világbajnok volt, s Földi Imre is mutogatta a körmeit. Óriási vonzerőt jelentettek ők, hajtottam is rendesen, s rövid úton serdülő-, ifjúsági- majd országos Vidék-bajnok lettem. 1967-ben már nagyon erős csapata volt a Tatabányának, ide jött Veres Győző is, én pedig bevonulásom ellenére továbbra is helyben készülhettem és versenyezhettem. Egy év alatt 37,5 kilót javultam összetettben, 1969-ben – leszerelésem után három nappal – pedig már a csapatbajnokságon győztes együttesben én is dobogóra léphettem.
– Veres Győző nevét ismételten szóba hozta…
– Ő egy szuggesztív egyénisége volt a sportágnak, számomra is óriási lendítőerőt adott. 1970-ben válogatott lettem, a müncheni olimpián hajszálon múlt, hogy hetedik helyett nem negyedik lettem. Az olimpiákkal egyébként nem volt túl sok szerencsém, hiszen Montrealban hatodik voltam, Moszkvában pedig sérülés miatt nem is indulhattam. Viszont ott lehettem végig Baczakó Péter mellett, akivel évek óta egy szobában laktunk és akinek ötkarikás győzelmét tanácsaimmal én is segíthettem.
– A világbajnoki ezüstérmek legalább részben kárpótolták?
– 1973-ban Havannában váltósúlyban (75 kg) 177,5 kilót teljesítettem, hat évvel később, Szalonikiben már középsúlyúként (82,5 kg) 195 kilót löktem. A Vb-győzelemhez 202,5 kilót kellett volna teljesítenem. Edzésen a kétszázat már sokszor kilöktem, a 202,5 azonban még nem sikerült, így maradt az ezüstérem.
– Visszavonulását végül a sérülései döntötték el.
– 1983-ban adtam fel végleg, s ezután két évig Orvos András kapitány mellett a válogatottaknál dolgozhattam. 1985-ben kezdtem itt, Tatabányán az utánpótlással foglalkozni, majd négy évvel később vezetőedző lettem. Az óta is itt dolgozom.
– Az elmúlt két évtized nehézségeiről már szólt, az elért eredményekkel viszont még adós.
– A legnagyobb sikert unokaöcsém, Stark Tibor érte el 1997-ben összetett Európa-bajnoki győzelmével. Junior Vb-n összetettben lett első Nagy Ákos, s mellette többen is – Adamek Ágnes, Németh Valentina, Nagy Szilvia – serdülő és ifjúsági Eb-helyezéseket szereztek. Jelenleg is van két fiatal reménységünk – Berki Lilla és Dudás István – akik versenyben vannak az I. Ifjúsági Olimpiára történő kiutazás jogáért. Pócza Károly és Nagy Szilvia edzőkollegáimmal azon vagyunk, hogy versenyzőink minél jobb eredményeket érjenek el. S közben folyamatosan reménykedünk abban, hogy előbb-utóbb valamelyest csak javulni fognak a lehetőségeink.
Fotó: JochaPress
