283 bajnoki mérkőzés, két világbajnokság, ötszörös bajnoki cím, kétszeres kupagyőzelem. Sallai Sándor neve a magyar futball utolsó nagy generációjának aktív tagjaként fogalom a hazai labdarúgásban. A legendás játékos pályafutásáról, sikereiről, kudarcairól vallott az XLsportnak adott interjújában.
Mikor kerültél legelőször kapcsolatba a labdával, illetve a labdajátékkal?
Debrecenben születtem, és a mellette lévő kis faluba jártam iskolába, ahol semmi más nem adatott meg akkor, csak hogy rugdossuk a köveket, a rongylabdákat, mindent, ami elénk került.
Legnagyobb erényed a kifogástalan küzdőszellemed, és kifogástalan taktikai fegyelmed. Miből ered ez?
A fegyelem, taktika, kitartás szerintem minden gyermeknek az életmódjától és a neveltetésétől függ. Személy szerint mindezek nálam otthonra vezetnek vissza, és a mai napig mind-mind biztos alapok, amit én gyerekkoromban megkaptam.
1976-tól 1983-ig a DVSC, illetve a DMVSC mezét viselted, majd 1983-tól 1990-ig a budapesti Honvéd labdarúgója voltál. Melyik hét évet emelnéd ki inkább a pályafutásodból?
Két teljesen különböző hét évről van szó. Az első nyilván a legnagyobb dolog, hogy szerződést kaphattam az akkor még másodosztályú Lokinál, aztán az iskoláim elvégzése után ott töltöttem a legszebb éveket, onnan lettem válogatott, összesen 13-szor voltam nemzetközi válogatott. A Honvéd, mint választás, valamilyen szinten kényszer volt, de aztán a kényszerből egy nagyon jó házasság lett, mert hatszor lettünk bajnokok, négyszer nyertünk magyar kupát, és még onnan tovább is.
1990 és 1994 között a svájci SR Delemont-ban profiskodtál. Hogyan hasonlítanád az ottani játékot a magyar futballhoz?
Hasonlítási alapként azt lehetett érezni, hogy a svájci labdarúgás iszonyatosan fejlődik. Én egy akkori harmadosztályú csapathoz igazoltam ki, de ott is érződött a fejlődés a törekvésekben a háttér tisztázott mivolta miatt. A magyar labdarúgás akkor volt a hanyatlás első fázisában. Igazából a kettő közötti különbség akkori szemmel a feltételeknek minősége, illetve az emberek mentalitása és hozzáállása volt.
Az 1983-84-es évadtól 1988-89-es évig ötször bajnoki címet nyertél, kétszeres kupagyőztes, és kétszeres MNK érmet szereztél. Ezek közül melyik volt a legemlékezetesebb?
Igazából egy bajnoki aranyérem egy egész éves bajnokság lerakódása. Az összes bajnoki címre végül is úgy tudok visszaemlékezni, hogy egész évben egy nagyon egyenletes, jó teljesítményt nyújtó csapatban, sztárok között játszhattam, mert ugye akkor a Honvéd adta a válogatott gerincét. Mindenkitől nagyon sokat lehetett tanulni, és egy nagyon jó hangulatú közösségbe kerültem. Jóleső érzés olyan csapatban lenni, hogy mindig, mindenben az első vagy.
283 bajnoki mérkőzést játszottál, ezeken 5 gólt lőttél. Emlékszel mindegyikre?
Majdnem mindegyikre emlékszem, mivel nem volt olyan túl sok, de mondjuk az én feladatom nem is ez volt. Igazából egy támadó szárnyú hátvéd voltam, és szerintem ha azt a statisztikát megnézzük, hogy mennyi gólpasszt adtam, és abból hány gólt fejeltek, vagy rúgtak, akkor ez az arány már egy kicsivel jobb, azzal együtt, hogy megvoltak a csapaton belül azok a fajta játékosok, akiknek a góllövés volt a feladata.
A 283 bajnoki mérkőzésen felöltött mez önmagáért beszél, de emellett a válogatott tagjaként két világbajnokságon is pályára léptél.
Két világbajnokságon voltam, de azt mindenki elfelejti, hogy akkoriban volt még utánpótlás világbajnokság is. A 21 éven aluliaknak volt egy világbajnokság Japánban, és ott is részt vettem, ott találkoztam először Maradonával. Ez a találkozás azóta is végigkíséri negatívan és pozitívan is az életemet, ami nekem egyébként hatalmas élmény a mai napig is.
1978.06.02, Buenos Aires, 78.000 néző, VB csoportmérkőzés, Argentína-Magyarország 2-1. Mi jut eszedbe?
Tévében néztem, és akkor voltam úgy vele, hogy de jó lenne egyszer egy ilyen mérkőzésen játszani. Ez a vereség olyan nyomot hagyott bennem, hogy mindenképp szerettem volna az argentinok ellen játszani. Sikerült is játszanom, pontosan a következő világbajnokságon.
1982.06.17, Alicante, 38.000 néző, vb csoportmérkőzés, Argentína-Magyarország 4-1…
Sajátos mérkőzés és sajátos mérföldkő volt az életemben, egyrészt hihetetlen elánnal, akarattal, hozzáállással indultam neki ennek a mérkőzésnek. Egy olyan csapatban játszhattam, ahol nagyon nagyszerű játékosok voltak, de a csapatnak az egysége pont egy változáson ment akkor keresztül, volt egyfajta letámadásos játékstílusunk, amit akkor kezdtünk el begyakorolni, ugyanakkor volt a régi felállás, miszerint fogjad az embert. Ennek a kettőnek az öszvére lett az, hogy én fogom Maradonát, meg nem is. A mai napig is vallom, hogy a világ legjobb játékosa, és bárki állt oda mellé, főleg egy olyan védettségben, amikor ő volt az, akit el lehetett adni a világon a legjobban, még megrúgni sem lehetett, tehát a bíróktól is egyfajta védettséget élvezett. A mi játékstílusunkban, és felfogásunkban akkor én abszolút halálra voltam ítélve a kettőnk közötti párharcban. Ezzel együtt azt mondom, ha most, így öregfiú szinten kellene ellene játszanom, ugyanúgy vállalnám még egyszer, és lehet, hogy most már több sikerrel. Az akkori nagy sokkhatás, mivel kikaptunk, akkor is egy pozitívumként lengi be az életemet.
Milyen érzés volt együtt játszani Müllerel, Nyilasival, Kiss Lacival, Fazekas Bálinttal, Garabával, Tóth Andrásal, Törőcsikkel, és még sorolhatnám? Szinte a legnagyobb nevek. Te is ilyen nagy név maradtál a magyar labdarúgásban?
Soha nem voltam az a személy, aki abszolút a középpontban akar lenni. A felsorolt játékosokat nagyon nagyra értékelem én is. Közöttük nevelkedtem, és nekem a legnagyobb elismerésem mindig az volt, amikor egymás között játszottak a játékosok, és egymás között kellett csapatot választani, és mindig az elsők között keltem el. Számomra ez többet számított, minthogy valamit megírjanak az újságok, hogy ki a sztár, és ki nem az. De mondhatnék olyan neveket is, akik nem a Honvédban játszottak, vagy a válogatottban találkoztam velük, hanem az ellenfél csapatában: Győző, Halmik, Csapó… Ők mind-mind olyan játékosok voltak, akik ellen is nagyszerű érzés volt játszani, mert egyrészt nagyon etikusak voltak, élvezték a játékot, és mindegyiktől, még ellenfélként is tanulni lehetett.
Legnagyobb labdarúgó élményedre visszaemlékszel-e?
Ez nagyon nehéz, mert nekem az egész pályafutásom egy felfokozott állapotban lévő történet volt. Minden meccsre úgy mentem ki, mintha az lenne a legeslegfontosabb, meg úgy is játszottam, és értékeltem utólag is, hogy ez volt az életem meccse. Természetesen utána kiderült, hogy ettől van jobb is meg rosszabb is. De hogy melyik meccsre emlékszem, az nem biztos, hogy azért van, mert pozitív élmény volt, de amikor itthon vertük a Honvéddal, BEK meccsen a Panathinaikoszt, amikor vezettünk 5-0 ra, amiből aztán 5-2 lett, majd a visszavágón kikaptunk, akkor teljesen felemás érzéseim voltak. Aztán nyilván emlékszem az összes vb meccsre, ebben benne van az oroszok elleni 6-0, ahol azt sem tudtam, hogy hol kóválygok, és a mai napig teljességében nem tudom megmagyarázni, bár vannak elképzeléseim, hogy ez miért történhetett meg… Vagy amikor megvertük itthon a brazilokat, ami 100 ezer ember előtt nem kis dolog volt. Ezek mind olyan élmények, melyekre úgy emlékszik vissza az ember, hogy ez volt a csúcs. Az egész pályafutásomat úgy éltem meg, hogy egy más dimenzióban voltam a pályán, és végigélveztem a játékot. És ez nem csak az eredményesség akarása, hanem a labda szeretete miatt volt. Ha lementem Siófokra a strandra lábteniszezni, az ugyanolyan élmény. Lehet, hogy furcsán hangzik, de itt van az, hogy valaki szereti, amit csinál, él-hal érte, vagy csak kényszerből, pénzért játszik.
Kényes kérdést fogok feltenni a szovjetek elleni súlyos vereségről. Mi is történt ott igazán?
A valós okot igazából csak egynéhány ember tudhatja. A játékosok között megoszlanak a vélemények. Nekem is van egy elképzelésem. Az tény és való, hogy egy olyan válogatott utazott ki akkor, aki sokkal többre volt hivatott, mint amit ott elért. Mint játékosok, azt mondom, nem hibáztunk. Nem akarom levenni a felelősséget a saját vállamról, de én mindent megtettem akkor, életem nagy lehetősége és álma volt, meg szerintem minden csapattársamnak, hogy egy ilyen világbajnokságon szerepeljen. A mérkőzés előtti napon és előtte nagyon jól éreztem magam, ugyanúgy, mint a többiek, és az utolsó éjszaka azt vettem észre, hogy szállingózik ki mindegyik játékos hajnali 2-3 óra környékén. Akkor úgy ítéltük meg, hogy ez valamilyen fajta drukk lehet, de amikor kimentünk a mérkőzésre, és a bemelegítés pillanatától kezdve én csak azt éreztem, mintha mankókon járnék, az összes többi játékostársam ugyanezt mondta, nem láttam a félpályáról a kapufát. Tulajdonképpen senki nem tudta, merre és hol jár, csak azt érzékeltük, hogy úgy futnak el mellettünk, mint a gyorsvonat. Ami érdekes volt, hogy a meccs után a szokásos vérvételek elmaradtak. Lényeg az, hogy el tudom képzelni, nem véletlenül volt mind a 20 játékos egyformán rossz állapotban. Nem csak fizikálisan, hanem agyilag is egy lelassult tempót tudtunk csak felvenni.
Volt-e pályafutásod során példaképed?
Nagyon sok mindenkire felnéztem, nagyon sok mindenkit becsültem. Azt, amilyen ember, azt, ahogy kezeli a labdát, ahogy rúg, és mindezekből sokat tanultam.
Kit tartottál aktív idődben a világ legjobb labdarúgójának?
Azután, hogy játszottam Maradona ellen, nem mondok túl nagy titkot, hogy őt. De szerintem abban az időben rengeteg nagyon jó játékos volt. Játszottam egy csapatban Öcsi bácsival is, ami nem kis dolog. Minden egyes játékosnak, aki ellen játszottam, megvolt a maga erénye, amit autodidakta módon mindig próbáltam a magam javára fordítani.
Miért nem vállalsz szerepet a mai labdarúgásban?
Ez egy nagyon nehéz kérdés. Amikor becsukom a szemem, megfogalmazódik bennem a kérdés, miért foglalkozom minden mással, és miért nem ezzel, amikor ehhez értek a legjobban, amikor ez volt az életem értelme. Nagyon sok szépet és jót kaptam a labdarúgástól, viszont életem nagy pofonja is innen érkezett. Az akkori viszonyoknak, a körülöttem lévő emberek hozzáállása nem tette egyrészt lehetővé, hogy oda kerüljek, ahová szerettem volna, meg akkor egy akkora csalódottság volt bennem, hogy nem is ebbe az irányba kezdett el menni az életem.
Napjaidat mivel töltöd? Él-e még benned a sport iránti szeretet?
Igazából kétfajta sportot szeretek és művelek, az egyik a foci, amit már csak öregfiúi szinten művelek, a másik pedig, amit az én koromban inkább játszanak az emberek, az a tenisz, mert sokkal többet találkozol benne a labdával. A kisebbik öcsémnek van egy kisfia, 9 éves, őt Maradonához tudnám a leginkább hasonlítani, nagyon sokat gondolkodom, mit kellene csinálni, hogy a labdaszeretetéhez méltó lehetőséget kapjon. A lányom teniszezik, próbálok neki minden tehetséget megadni, ami ehhez a sportághoz szükséges, de igazából arra próbálom rávezetni, hogyan lehet valakiből élsportoló.
Végszóként üzennél-e valamit az olvasóknak?
Kívánom, hogy az xlsport is legalább ugyanolyan szép sikereket érjen el, mint például az én pályafutásom a második világbajnokságig. Sok sikert kívánok, és hajrá! A magyar labdarúgás rajongóinak és űzőinek: ezt a labdajátékot legalább annyira kell szeretni, mint ahogy az elődeink szerették, és akkor biztosan mindenkinek több öröme lesz benne.
Sallai Sándornak köszönjük a lehetőséget!
XLsport – Orlik Zoltán
