Emlékmisén vettem részt vasárnap Budapesten, a III. kerületi Szőlő utcai római katolikus templomban. Az apropót az adta, hogy éppen ma, tíz éve, szeptember 16-án hagyott itt bennünket Schlegel Oszkár.
Schlegel Oszkár (fotók: JochaPress)
Jogosan kérdezi bárki: ki is volt ez az úr? Ki volt Schlegel Oszkár, aki a sport világában nem volt nagy név, hiszen nem nyert sem olimpiát, sem világbajnokságot, de még csak nem is jutott el ezekre a sokak szemében mérvadó versenyekre. Más kérdés, hogy egykori nagy bajnokaink emlékét sem őrzi méltó módon az utókor, hát még egy „egyszerű”, sportszerető pedagógusét.
Márpedig Schlegel Oszkár nem csak kiváló pedagógus volt, hanem a sportért is rajongott. Élete annyiban szerencsésen alakult, hogy a zuglói Őrnagy utcában működő Csanádi Árpád Általános Iskola és Gimnázium lehetett vagy harminc évig a munkahelye. A tanintézménynek előbb tanára, majd igazgatóhelyettese, az utolsó években pedig igazgatója volt.
Tudvalévő, hogy a „Csanádi” a Központi Sportiskola (KSI) legfőbb bázisának számított. „Oszi bácsi” pedig élt a lehetőséggel: teljes mellszélességgel benne volt minden olyan kezdeményezésben, amely a legtehetségesebb fiatal sportolók iskolai feladatainak ellátását bármilyen módon segíteni tudta. Itt a rugalmas órarendek kialakításától kezdve az egyéni foglalkozásokon keresztül sok mindent fel lehetne sorolni. A tanulás és a sport összeegyeztethetőségének első számú műhelye kétség kívül a Csanádi Iskola volt. (Az iskola mindmáig betölti ezt a funkciót…)
A sok-sok újítás közül talán csak egyet emelnék ki: ő kezdeményezte, hogy minden osztálynak legyen tiszteletbeli osztályfőnöke egy élő olimpiai bajnok, akik minden évben tartottak osztályfőnöki órát és osztályuk tanulóit el is vitték sportáguk egy-egy rendezvényére. Az iskola jó híre még a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) székhelyére, Lausanne-be is eljutott, sőt! Budapesti látogatása alkalmával az akkori NOB-elnök, Juan Antonio Samaranch arra is időt szakított, hogy meglátogassa Schlegel Oszkár „birodalmát”. Komoly érdemei vannak abban is, hogy az Aranycsapat egyik gólgyárosának, Kocsis Sándornak a Barcelonában élő fia egyre jobb kapcsolatokat ápolt édesapja szülőhazájával.
Ifjabb Kocsis Sándor és Schlegel Oszkár
A sort még hosszan lehetne folytatni, az iskola eredményei, sikerlistája bőven adnának rá okot. Ma már egyre kevesebben tudják, hogy például csak vízilabdában, a nyolcvanas-kilencvenes években nyolc olyan „pólóstanonc” nevelkedett a Központi Sportiskolában és a Csanádi Iskolában, akik a századfordulóra olimpiai bajnokokká értek…
Az igazgató úr értett a diákok nyelvén, akik közül sokakkal beszélgethettem az elmúlt évtizedekben, s mindannyian elismerően szóltak „Oszi bácsiról”. Arról az emberileg és szakmailag is kiemelkedő valakiről, aki maradandó életművet hagyott maga után. És persze nagy űrt is, hiszen ő valóban értékeket teremtett, akinél az erkölcs szó mögött komoly tartalom is megjelent.
Emlékét bizonyára sok szülő és tanítvány őrzi. Őrizzük továbbra is, kövessük példáját, kivételes emberségét!
(jochapress / Jocha Károly)
