Ha van döbbenet, akkor tegnap este ez tört rám. Elsőként tudtam meg családjától, hogy Dömötör Zoltán elment! Nincs többé.
Ez a szomorú információ – amelyet nekem kellett megosztani, és amely félórával később már teljes nyilvánosságot kapott – éjszaka sem hagyott nyugtot. Érthetőek voltak az álomképek, hiszen túl a több évtizedes, baráti kapcsolaton, az utóbbi hónapokban még gyakrabban találkoztunk. A Család döntése jóvoltából ugyanis engem ért az a megtiszteltetés, hogy könyvet írhatok róla, amelyben megszólalnak egykori iskolatársai, majd azok, akikkel együtt aratta pólós sikereit, s ugyancsak szót kaptak az ő jó ismerői, kiváló sportemberek is. Természetesen felkerestem edzőkollegáit és azt a nyolc olimpiai- és egy világbajnokot is, akik a Központi Sportiskolában (KSI) nevelkedtek, onnan kerültek akár már 16 évesen is felnőtt Ob I-es csapatokhoz, melyeken keresztül azután eljutottak a világhírnévre.
És ez csak a „teteje” volt annak, amit Zoli bácsi szakmai vezetésével elért ez a kitűnő nevelő egyesület, a KSI. Huszonegy évet töltött el ott, ahol minden tudását igyekezett a rábízottaknak tovább adni. Volt mit közkinccsé tennie, hiszen előbb úszóként jutott Európa-bajnoki győzelemig, majd „átnyergelve” a vízilabdázókhoz olimpiai- és kétszeres Európa-bajnok tudott lenni.
Kivételes szaktudását soha nem kérdőjelezték meg. Amit ennél talán egy árnyalattal még többre tartok, az legendás embersége. Egyenes ember volt, így, csupa nagy betűkkel. EMBER. Mindig szemtől szembe ment, soha nem volt alattomos, egyszerűen csak kőkemény. Mert minden erejével a győzelmet akarta, s ez a szenvedélye jellemezte az edzői pályán is. Bármilyen hibát észlelt, igyekezett azt kijavítani tanítványainál, akik mellé még hatvanas éveiben is gyakran a medencébe ugrott és ott magyarázott, majd meg is mutatta a helyes mozdulatokat.
2001-ben hagyott fel a munkával a KSI-ben. Elsősorban azért, mert ráunt az örökös rohangálásra, amely utak célja mindig a pénz megszerzése volt a szakosztálya számára. Kollegái elmondták: ha jutalmazásra adódott lehetősége, ő soha nem dolgozott saját zsebre! Mindig csak egy volt a többi között, ami a pénztől mind jobban fertőzött világunkban egyáltalán nem természetes hozzáállás…
2012-ben az Olimpiai Bajnok Klubjának önzetlen munkásaként, annak vezetéséről is lemondott,s visszavonult Solymárra, szűkebb családi körébe. Kitüntetettnek tartom magamat, hogy ezekben az években is látogathattam és élvezhettem társaságát. A könyv megírásában már nem sokat tudott segíteni, mégis örültem az ismételt együttléteknek. „Mi újság, Kareszkám, hogy vagy, minden rendben?” – kérdezte, majd galamb lelke bármilyen megnyilvánulásának örülhettem. Közelről láthattam gyengeségeit, arra azonban nem gondoltam, hogy már elmegy, itt hagy bennünket.
Most ez is megtörtént, mérhetetlen űrt hagyva maga mögött. Hatvankét éves, boldog házasság után költözött el feleségétől, Ellytől, és szeretett családtagjaitól: lányaitól, unokáitól és dédunokájától. Hiányozni fog a vízilabdázók nagy családjának és más sportágak képviselőinek, miként az emlékét megőrző sportbarátok sokaságának is.
Dömötör Zoltán, Zoli bácsi, Zoli nyugodj békében!
(jochapress / Jocha Károly)
