Április végén fiatal tanítványa, a húszéves Özbas Szofi Európa-bajnoki bronzérmet szerzett Szófiában, ebből az apropóból beszélgettünk Toncs Péterrel, aki elmondta, annak ellenére lett cselgáncsedző, hogy sokáig egyáltalán nem akart az lenni, amihez képest aztán sikeres magyar judokák egész sorával dolgozott együtt.
Toncs Péter és Özbas Szofi
Toncs Péter egész életét meghatározta a sport, úgy emlékszik, már gyerekkorában is az önkifejezés egyik legfontosabb eszköze volt, azon keresztül még aktívabban kapcsolódott az élethez, szüleihez és most már a gyerekeihez is: a kommunikáció egyik fontos eszköze volt és maradt a számára.
“Középiskolában még egyáltalán nem a sportban képzeltem el a jövőmet, édesanyám ügyvéd volt, a szüleim pedig jogi pályára szántak – mesélte Toncs Péter a Magyar Edzők Társaságának. – Mikor katona lettem és leszereltem, mégis a Testnevelési Főiskolára mentem, ott tanultam 1994 és 1998 között. Harmadéves koromig válogatott szintű dzsúdós voltam, indultam világ- és Európa-bajnokságokon, de kiugró eredményt nem tudtam elérni. Volt két térdsérülésem, és az utóbbi miatt annyira megharagudtam a sportágra, hogy egyik edzés után levettem a ruhámat, és rá sem néztem fél évig.”
Helyette a családi cégben kezdett el dolgozni, aminek semmi köze nem volt a sporthoz, de attól sem szakadt el végleg, még egyetemista korában megkereste Nagy Ernő, a Budapesti Honvéd utánpótlásának szakmai igazgatója, és megkérte, hogy körbejárná-e a 13. kerületi általános iskolákat, hogy gyerekeket verbuváljon és hathetes turnusokat tartson nekik.
Toncs Péter így kezdett ismerkedni a szakmával, bár továbbra sem gondolta azt, hogy később edző lesz, sőt, a családi cég miatt elvégezte a Közgazdasági Egyetemet, a szakedzői diplomát pedig csak azért szerezte meg ezzel párhuzamosan, mert úgy volt vele, miért ne tenné, ha egykori válogatottként úgyis sokat tud a cselgáncsról?
Bár a szándékai akkoriban mások voltak, az élet mégis az edzői szakma felé terelte. Már visszavonult az aktív sportolástól, mikor 1998-ban a Honvéd egyik versenyzője felkérte, legyen a személyi edzője, és olyan jó munkát végzett, hogy amikor felmondott a felnőttek akkori trénere, Moravecz Ferenc vezetőedző felkérte, legyen technikai edző a klubnál. Idővel egyre nagyobb szerepet kapott, egyre több edzésprogramot írt, sőt, az edzésekből is egyre nagyobb részt tartott meg, ezért 1999-ben kinevezték szőnyegedzőnek.
„Az első felkérését annak idején vissza akartam utasítani, mert úgy voltam vele, hogy vajon mit tudnék én adni a volt csapattársaimnak edzőként? Hogyan lesz meg köztünk a kellő tisztelet? Míg ilyen dilemmáim voltak, egyikük, egyik gyerekkori barátom félrehívott, és azt mondta, ne hülyéskedjek, vállaljam el, legalább próbáljam meg.
Közben már óraadó voltam a Testnevelési Főiskolán is, tehát párhuzamosan több dolog is zajlott az életemben, és végül rábólintottam azzal a határozott szándékkal, hogy a közgazdasági diploma megszerzése után kilépek a sportból, a civil élet és családi cég felé fordulok” – emlékezett vissza Toncs Péter.
Akkor változott meg minden, mikor 2001-ben az egyik tanítványa, Csizmadia Zoltán bronzérmes lett a párizsi Európa-bajnokságon, ami az ő sorsát is megpecsételte. Nemcsak azért, mert óriási élmény volt, hanem mert tudta, milyen óriási munka volt mögötte.
“Kezdtem belegabalyodni ebbe a történetbe, mert őszintén szólva kicsit váratlanul ért ez a siker. De rendezte a sorokat bennem is, és úgy döntöttem, beleállok. Édesapám is látta, hogy nagyon benne vagyok, ezért azt mondta: »fiam, a családi cég mindig itt lesz, ha akarsz, ide bármikor visszajöhetsz, de ha megtalálod magad cselgáncsedzőként, akkor ne hagyd abba.« És én csináltam is, beleástam magam, ez lett a legfontosabb.”
Azért volt még egy csavar a történetben: mivel volt egy kis szabad ideje, mégis nekiugrott a jogi egyetemnek, egy évet el is végzett, de mivel időközben megszületett a második fia, építkezni kezdtek, neki pedig egyre több versenyre kellett járnia, kezdett terhes lenni, hogy mellette éjjel-nappal tanulnia kellene. Mivel a testvére révén már volt egy ügyvéd a családban, úgy döntött, elengedi a jogi egyetemet, ami beismeri, inkább hiúsági kérdés volt a számára, csak azt akarta megtudni, hogy meg tudná-e csinálni. Mivel választ kapott, innentől élete száz százalékát a dzsúdó kötötte le.
“Én elég különleges módon állok az edzőkérdéshez – fogalmazott Toncs Péter. – Az összes tanítványommal a szakmai mellett mélyebb emberi kapcsolat alakult ki köztünk, a most már nálunk szakosztály igazgatóként dolgozó Csizmadia Zolinak például én vagyok a keresztapja, de mondhatnám Hadfi Danit, Mészáros Anettet, Krizsán Szabolcsot, Karakas Hédit, vagy most Özbas Szofit, hogy csak az csak az érmes versenyzőimet említsem, de több mint száz tanítványom volt az elmúlt két évtized alatt, akik valamilyen eredményt hoztak.
Ez a húsz év egy hosszú utazás volt, amely rengeteg energiát kivett belőlem, nemcsak fizikait, hanem mentálisat és lelkit is, de talán a legfontosabb, hogy rengeteg fiatalemberen tudtam segíteni az életben, a tanácsért és az iránymutatásért cserébe pedig tiszteletet, szeretetet és törődést kaptam vissza. A nagy öregektől mindig azt hallottam, hogy az edző ne várjon hálát a tanítványaitól, de ez nem igaz.”
Toncs még hozzátette, hogy mindez a kollégái nélkül biztosan nem sikerült volna, akikkel a mai napig remek közösséget alkotnak a Honvédnál, és kiemelte közülük Neu Gábort, aki még tanítványaként U23-as Európa-bajnok lett, de ma már edzőként dolgozik a klubnál, sőt, ő Toncs Péter jobbkeze. Akinek egyébként két olyan vezérelv van az életében, amit trénerként mindig szem előtt tartott.
Az első a hitelesség. Toncs Péter nagyjából negyvenkét éves koráig edzőként az összes alapozást végigcsinálta a tanítványaival, hajtotta magát, hogy jó példával járjon elöl, a dolog pedig működött.
„Még a Testnevelési Főiskolán volt egy tanárom, aki mindig azt mondta, ha oda tudsz állni és be tudod mutatni a tanítványaidnak a feladatot, annál hitelesebb nincs a világon. Annak idején ezzel tudtam megnyerni a saját korosztályomat: kijelöltem a programot, majd az élre álltam és megcsináltam én is. Ők pedig úgy voltak vele, hogy bár nekem már nem kell felkészülöm semmilyen versenyre, de ha én is megcsinálom, akkor nehogy már ők lemaradjanak. Ha kellett diétáztam, mindent kipróbáltam magamon” – mondta.
A másik a kölcsönös bizalom. Igyekezett minden versenyzője számára támaszt nyújtani és irányt mutatni, nemcsak edzésen, hanem a tatamin túl is, az élet minden területén. Egykori tanítványaival a mai napig családostul ismerik egymást, és ma sem tud másképp hozzáállni: ha nincs meg ez a kapcsolat, úgy érzi, nem tud működni és haladni.
Toncs Péter 2017 és 2021 között a női válogatott szövetségi kapitányi tisztét is betöltötte, két éve pedig együtt dolgozik az egyik legtehetségesebb fiatal magyar dzsúdóssal, Özbas Szofival, aki elképesztő utánpótlás sikerei után áprilisban, húszévesen felnőtt Európa-bajnok bronzérmet szerzett Szófiában.
„Tudtuk a másikról, kicsoda, de a kapcsolatunk rögösen indult, mikor átjött Békéscsabáról, mert részéről a bizalom eleinte nem volt meg, és nem is épült ki olyan rövid idő alatt, mint nálam egyébként szokott. Mikor Pesten kezdett tanulni, klubot keresett magának a fővárosban, és először nem is hozzám, hanem a KSI-be ment, majd egyszer csak megkeresett, és megkérdezte, csatlakozhat-e hozzánk – emlékezett vissza a szakember. – Ekkor már kezdtem kitapasztalni a személyiségét, mondtam, hogy persze, jöhet bármikor, végül is az ember mi mást mondana az egyik legtehetségesebb utánpótlás versenyzőnek?
Aztán láttam, hogy jól érzi magát nálunk, idővel egyre többször jött le, majd három hét után egyszer csak azt vettem észre, hogy itt van van éjjel-nappal. Akkor még más klubnál volt, de azt mondta, úgy lenne tiszta, ha már velünk edz, hivatalosan is ide igazol. Ez idén történt meg.”
Úgy érzi, a közös munka nagyon jó így, hogy elnyerte Szofi bizalmát, aki pedig elfogadta és megértette az ő személyiségét. Fiatal tanítványánál az utánpótlásból a felnőtt mezőnybe való átmenet is zökkenőmentesen alakul, bár ezt egy felnőtt Eb-bronz esetében nem kell magyarázni, főleg, hogy szerinte akár arany is lehetett volna.
„Kicsit hibázott, és húszévesen akár meg is nyerhette volna az Európa-bajnokságot. Arra kell figyelni, hogy később is tudja hozni azt a szintet, amire képes, és ne kerüljön bele egy olyan spirálba, ahonnan nehéz visszajönni. Mert nehezebb fenntartani ez a szintet, mint odaérni.”
(Magyar Edzők Társasága / Vincze Szabolcs)
