Törökné Csapó Erika: mindenki az utolsó ereje mozgósításával küzdjön!

Több, mint fontos mérkőzések következnek a magyar női kézilabda válogatott számára e hét utolsó három napján. A tét ugyanis óriási: amennyiben sikerül kiharcolni a tokiói olimpián való részvételt, úgy ez az ötkarikás szereplés minden bizonnyal jótékonyan hatna a hazai női kézilabdázás helyzetére, fejlődésére. Ellenkező esetben viszont egy időre mindenképpen a csalódottság és a vele járó hangulatvesztés lenne úrrá a sportágban.

Csapó Erika kislányával és Szántó Annával

Ezért gondoltam, keresek egy szókimondó hölgyet, aki reményeim szerint nem fog „félregurítani”, hanem vállalja az egyenes beszédet. Erre a szerepre kitűnőnek tűnt a debreceni és a magyar kézilabdázás egyik, szó szerint is kiemelkedő egyénisége, Törökné Csapó Erika. Tárcsáztam hát a számát, a vonal végén pedig sikerült is vele kapcsolatba lépnem. Amikor mindjárt az olimpiai kvalifikációs tornát akartam szóba hozni, rögtön jött a válasz:

– Muszáj most erről beszélnem? Ráadásul mindjárt a legelején?

– Jó – adtam meg magamat – akkor majd kicsit később… – Addig pedig maradjunk a könnyebb résznél, ha kérdezhetem a kezdetek kezdetéről?

– Győrben, az idén éppen 100 éves Gárdonyi Géza általánosban kezdtem iskolás élveimet és számomra természetes módon az akkoriban jól bevált külön tornákon is részt vettem. Játszogattam a többiekkel, míg egyszer meg nem jelent ott Takács Miklós bácsi. Mindenkit igyekezett szemrevételezni, vajon mennyire lehet a mustrálgatott gyerekekből majdan kézilabdázót csinálni?

– És természetesen Önt is kiválasztotta.

– Igen, de ez csak a legelső lépés volt. Szerepeltem a városi eseményeken, a diákolimpiákon, szorgalmas is voltam, így persze gyorsabban is fejlődtem az átlagnál. Az is igaz, hogy amíg a többiek egykilós medicinlabdával gyakoroltak, addig én a kétkilóssal erősítettem. Mivel az átlagnál mindig magasabb voltam, a terhelhetőségem is adott volt, így mentem egyre feljebb. Megmásztam a korosztályos válogatottakat, általában mindig egy lépcsőfokkal előbb tartottam, mint azt a korom indokolta volna.

– 1984-ben pedig már NB I-es játékosnak vallhatta magát.

– Ez még Győrben történt, a Richards csapatában kóstolhattam bele a legfelső osztály meccseinek hangulatába. Mondhatom, jól éreztem magamat abban a közegben, ám az élet más utat jelölt meg számomra. Nem maradhattam Győrben, mert az akkor nemzetközi szinten is eredményes Debreceni VSC mestere, Komáromi Ákos invitált, amit nagyon kevesek utasítottak volna vissza. Dunaújvárosban, az országos ifjúsági bajnokság mérkőzései alkalmával találkoztunk, ő pedig kerek-perec rákérdezett: „Öcsi, nem akarsz jönni Debrecenbe kézilabdázni?” A sorsom ezzel el is dőlt. Nagyon örültem, hogy az érettségim évében egy ilyen komoly csapat, mint a Debrecen, leigazolt.

– A gyorslift ezzel a fokozattal sem állt le, hiszen 1985 őszén már a válogatott keretbe szóló meghívó is megérkezett.

Csik János másodedzőjével, Szabó “Patyi” Istvánnal (fotó: jochapress)

– Ez is egy érdekes eset volt, hiszen engem még Csík János várt a legjobbak közé, amire mindmáig büszke is vagyok! Más kérdés, hogy amikor az első edzőtáborba szóló értesítés megjött, már a lemondott Csík Jancsi helyett Barabás Zsolt lett a kapitány.

– A debreceni időszak egészen 1997-ig tartott. Miért váltott ekkor?

– Azért, mert már sok volt egy klubnál ennyi időt eltölteni. Ákos kisgyerekkorom óta ismert engem, őt szerettem és tiszteltem, de ugyancsak elismertem és tiszteltem Kösztner Vilit is. Az évben adódott egy lehetőség, hogy ne a teljes ismeretlenségbe menjek külföldre, ugyanis egykori válogatottbeli társam, Barna Ildikó akkor már Németországban edzősködött és az ő csapatához mehettem. Az akkor másodosztályú SG Hessen-Hersfled együttesével elsődleges szándékomként egy kellemes levezetést terveztem, viszont ez meghiúsult, mert 1998-ban feljutottunk az élvonalba.

Barna Ildikó világbajnoki ezüstérmes (1982), Németországban sikeres edző

Ildi jó edző volt, ráadásul azt az iskolát oktatta, amelyben én is felnőttem, így kétszeresen is szerencsés döntés volt odamenni. Ez a békés időszak három évig tartott, Ildikó ekkor váltott át másik egyesülethez. Én pedig maradtam, miután egy főszponzor távozását követő csődöt is túléltünk. Én is megfordultam harmad-, majd másodosztályú klubokban, miután ismét hívtak Hersfeldbe, méghozzá játékosedzőnek. 2007-ben jutottam el odáig, hogy már semmiképpen nem akartam kézilabdával foglalkozni. Ekkor már négyéves volt a második leányom, s végül hazajöttünk. Ákos hívott ugyan edzőnek, a sportiskolánál el is töltöttem nyolc évet, szakosztályvezetőként, majd szakágigazgatóként, de én akkor nem éreztem magamat erre a munkára felkészültnek. Ez a „hárítás” nem esett jól a Loki vezérkarának, amiért azután később „vezekelnem” kellett.

– A hűtlensége milyen messzire kényszerítette Debrecentől?

– Meg sem álltam Szegedig, ahova a kislányom velem jött, a férjem szerencsére Debrecenben maradt, így nem égettem fel mindent magam mögött. A szegedi turné egyébként nagyon „vékonyra” sikeredett, mert amit ott meg szerettek volna valósítani és a tervekhez rendelt pénz mennyisége olyan távol voltak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől! Két és fél esztendőt húztam le Szegeden úgy, hogy egy évig igen komoly anyagi gondokkal küzdött a klub és ezt én is megéreztem.  Az onnan volt eljövetelemet követően a Loki nem fogadott, ezért megfordultam Vásárosnaményban és Kisvárdán is, miközben lassan csak leteltek a „vezeklés” évei…

– Ez azt is jelenti, hogy végül csak visszatérhetett Debrecenbe?

Komáromi Ákossal kitűnő a kapcsolata (fotó: DEHIR)

– Így is mondhatjuk! 2020 nyarától ismét a Lokinál vagyok utánpótlás edzőként, s az ígéretek szerint ez év nyarától az utánpótlásnevelés területén kapok fontosabb feladatot. Visszagondolva pályafutásom eddigi éveire, néhányszor kicsit keserű a szám íze, mivel nagy valószínűséggel már nem próbálhatom ki magamat élvonalbeli vezetőedzőként. Persze van ennek egy másik oldala is, hiszen így nem érhet esetleg akkora csalódás, mintha vezetőedzőként kellene idő előtt lemondanom.

– Két lánya is van, ők hogyan állnak a kézilabdázással?

– Dörner Rebeka 29 éves, annak idején eljutott a német korosztályos válogatottságig, jelenleg külföldön él. Ez idő tájt már inkább a másik utódom, Török Lilly játékát figyelem árgus szemekkel. Ő tizennyolc éves, 182-183 centiméter magas, ráadásul mindkét kezével aktív, így jó beálló lehet belőle. Kitüntetés számára, hogy már a felnőtt kerettel készülhet, bár a csapatba kerüléséhez még érnie kell.

– Mivel már nagyon sok mindenről szó esett, talán visszatérhetnénk az induláskor feltenni kívánt kérdéshez: mit vár a péntek-szombat-vasárnap Győrben esedékes olimpiai kvalifikációs tornától?

– Oroszország, Magyarország, Szerbia és Kazahsztán válogatottjainak két olimpiai kvóta sorsát kell eldönteniük. Ezzel a három nappal kapcsolatosan kizárólag egyetlen elvárásom van. Most tényleg tegye félre mindenki a kisebb-nagyobb gondját-baját és senki ne panaszkodjon, hanem az utolsó erejének mozgósításával küzdjön a pályán. Az oroszoktól, de különösen a szerbektől ugyanis ilyen hozzáállásra számítok. Ez azt jelenti, hogy csak akkor nyerhetünk, ha a mi embereink is hasonló erényeket vonultatnak majd fel.

Hogy ne csak kézilabdáról essék szó, ezért kérdezném az egykor 128 válogatottságig jutott élsortolót: ha nem kézilabda, mi mindenre van igénye és lehetősége? Egyáltalán, milyen sportos életet él ma Törökné Csapó Erika?

– Hát nem túl sok mindennel dicsekedhetek. A munkám és a családi kötelezettségeim mellett részt veszek egy szakmai továbbképzésen, ahol coach-nak tanulok. Direkt edzésekre egyszerűen nincs erőm, olykor még az ágyból történő felkelés sem megy úgy, ahogy szeretném. Amire viszont soha nem sajnálom az időt, az a két kutyánk megsétáltatása. Az ötéves „Laszti” törpe tacskó, a hatéves „Wax” pedig szálkás szőrű tacskó. Bár mindketten fiúk, rácáfolnak az előzetes prognózisokra, ugyanis igen jól megvannak egymással, kimondottan békés a hangulat közöttük.

(jochapress.hu / Jocha Károly)