Sörrel lelocsolt gyerek, a másik letaglózására biztatott játékos – elszomorítóan kirívó sportszerűtlenségekkel találkoztak felkért vendégszerzőink a különböző sportágak utánpótlás-mérkőzésein. Hülye szülő, hülye bíró, meghülyített gyerekek?
Munkatársainktól • Még novemberben történt a csúnya eset a Szentes–Szeged serdülő vízilabdameccsen. Az egyik hazai játékos akkorát ütött a víz felett – a korábbi arcba térdelést törlesztendő –, hogy a szenvedő fél eszméletét veszítette. Elnézéskérés, eltiltás – gyorsan rendeződött a viszony a két szomszédvár között. Az eset kapcsán azonban az egyik szülő elkeseredett levelet írt honlapunknak.
Kifakadásában szomorú példákat említett. Olyan edzőről beszélt, aki nem meri a kicsiket vízbe küldeni, mert szétvernék őket. Vagy ellenkezőleg: aki „Verd szét az ellenfelet!”-tanáccsal irányítja őket a medencébe. Bíróról, aki alig vesz észre valamit a történésekből. A gyerekét ütésre biztató szülőről. „Terjed az erőszak” – foglalta össze véleményét a szülő.
Idősebb Szívós István, a vízilabda-szövetség utánpótlás-igazgatója szerint inkább az a jellemző, hogy a sportághoz nem értő felmenők szidják a bírót, de felsoroltakhoz hasonló sportszerűtlenségekkel nem szokott találkozni a korosztályos meccseken.
Akárhogyan is nézzük, a sportágak szép számban „gyártják” az utánpótlás-antinevelés történeteit. A fiatalok sportjában így vagy úgy érintett újságírókat kértünk fel arra, elevenítsék fel felejthetetlen (vagy inkább nagyon is felejthető) sztorijaikat.
Pető Péter, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese, korábbi futballbíró egészen visszás helyzetekre is emlékszik.
Mit csinálsz, hülye gyerek? – ezzel a felvetéssel lényegében pillanatonként kínálják meg a korlát mellett álldogáló szülők az ellenfélnél játszó tizenéves futballistákat, amikor éppen gyermekük ellen szabálytalankodnak. Talán ez a legjellemzőbb, s legtöbb kárt okozó reakció: a felnőttek itt tudnak igazán ártani a játéknak, a gyerekeknek, amikor ahelyett, hogy nyugtatnának, szurkolnának, lelkesednének, U11-es meccseken kevéssé indokolt módon alkalmi futballhuligánként viselkednek.
Akadnak igazán radikálisok is, extrém példák sorát láttam közelről, onnantól, hogy az edző arra utasította tizenkét éves centerét, kapjon sárga lapot, azon át, hogy a felhevült apuka lábtörésre biztatta lelkes balhátvédjét, egészen odáig, hogy sörrel locsolta le a bedobáshoz készülődő serdülő középpályást.
Ugyanakkor szerencsére ezek olyan szélsőséges megnyilvánulások, amelyek nagyon ritkák a pályákon. Az sokkal gyakoribb, hogy a szülő edzői feladatokat próbál ellátni, amivel – nyilván a fiataloknak is problémát okozva – a trénerrel kerülhet konfliktusba.
Összességében persze az mondható el: a szülők azért mennek ki a pályára, hogy gyermeküket önfeledtnek lássák, s ezért drukkolnak neki, meg persze örülnek vagy szomorkodnak vele együtt.
Ballai Attila, a Magyar Idők sportrovatvezetője, kézilabdás-apuka arról ír, hogy a szülők olykor jó útra térnek.
Mint bármely más sportágban, a kézilabdában is fokozott veszélyt jelentenek a szülők az utánpótlás-mérkőzéseken. Természetesen nem – az ismert fordulattal élve – a józan, csendes többség, hanem az üvöltő dervisek zajos kisebbsége.
Akik lankadatlanul pocskondiázzák a durva és alattomos ellenfelet, áldozat és „birka” saját csapatukat, élén csemetéjükkel, aki lövés helyett mindig passzol, valamint az elvetemült társakkal, akik bezzeg passz helyett mindig lőnek, a „vak” edzőt, aki mindenki mással ellentétben nem veszi észre, hogy az ő fiacskájuk/leánykájuk korszakos, isten áldotta tehetség. És akkor még szót sem ejtettünk – ellentétben a szülőkkel – a meccset arcátlanul elcsaló bírókról.
Efféle vaddisznó apukák – és hasonló számban anyukák – itt is, ott is akadnak, de az egyik napfényes, a kézilabdáért rajongó városunkban különösen nagy számban fordultak elő. Amikor gyermekeim csapata velük játszott, a mi drukkereink egy része is már napokkal a soros találkozás előtt vért ivott. A meccsek után az aktuális győztes rendre harsányan és kihívóan, bicskanyitogatóan ünnepelt, a vesztes vérben forgó szemekkel, ökölbe szorult talppal átkozódott. Míg aztán pár éve, a veszprémi országos bajnoki döntő elrontott bronzmérkőzése után, előre megfontolt szándékkal odasétáltunk hozzájuk, és azt mondtuk nekik: „Gratulálunk, jobbak voltatok, megérdemeltétek.” Valóban így történt. De mindez az ellenfelekre is olyan felfoghatatlanul hatott, hogy gyanakodva visszakérdeztek: „Most ezzel mit akartok?” „Csak annyit, hogy tényleg jobbak voltatok, és gratulálunk.” feleltük.
Lassan elhitték. Sőt vonakodva, de megköszönték. Legközelebb, sajnos nem az országos helyosztón, hanem a „tömbházbajnokságban” mi nyertünk. Ők meg gratuláltak. Azóta beszélgetünk. Már tudjuk, hogy ők is emberek. Rólunk is kiderült számukra, hogy mi is azok vagyunk.
Most már ezért nem szeretünk ellenük játszani. Mert már annak dacára is ápoljuk ezt a semmiből jött barátságot, amikor ők durvák, mi birkák vagyunk – vagy onnan nézve fordítva –, a bíró pedig arcátlanul csal.
Bruckner Gábor, az Utanpotlassport.hu főszerkesztője, pingpongszülő tapasztalatai szerint a gyerekek gyakran sokkal érettebben gondolkodnak, mint a felnőttek.
Ha valaki netán azt feltételezi, eszüket vesztő apukák, anyukák csak a csapatsportokban fordulnak elő, annak jelentem: nagyot téved. Az asztalitenisz például kifejezetten békés játék benyomását kelti a külső szemlélőben, a körön belül lévők azonban gyakran kerülnek az őrület határára. És semmi kétség: a szereplők közül többnyire maga a játékos az, aki higgadt képes maradni. Különösen a feszültséggel még kevéssé „megfertőződött” fiataloktól vehetne példát sok felnőtt.
Néhány hete, az idény első országos ifjúsági versenyének döntőjében – a hajdani korosztályosválogatott-múltnak köszönhetően – magam ültem edzőként ranglistavezető fiam mögött, akinek szerváival nemigen tudott mit kezdeni legnagyobb hazai riválisa, akit annyira megviseltek a történtek, hogy a végén még kezet rázni is elfelejtett a győztes trénerével. Vagyis én hittem csak, hogy megfeledkezett a sportág íratlan etikettjéről, mert amikor kérdőre vontam, annyit vetett oda: „Nem kötelező …” Az eredményhirdetés előtt rákvörös fejjel szóltam oda alkalmi tanítványomnak: „Te se fogj kezet vele a dobogón!” Mire a válasz: „Jaj, dehogynem fogok…” És úgy is történt, az emelvényen csak úgy csattant a pacsi. Rá két hétre a két fiatal újból összetalálkozott, immár egy nemzetközi viadal aranyérméért. A meccs ugyanolyan eredménnyel zárult, de a vesztes ezúttal egyenes tekintettel, sietős léptekkel igyekezett hozzám. Az „edzőhöz”, aki hozzá hasonlóan egy életre elraktározta magában a történetet, és már pontosan érti, mit jelent az a már-már kiüresedni látszó összetett szó: sportszerűség.
Konklúzió? A többség biztosan normálisan, a fair play szellemében biztatja, neveli a gyerekeket, de a felsorolt esetekből egy is sok. Nem igaz?