A friss Tour de Hongrie-győztes Valter Attila tudta, mennyivel kell nyernie, az elvárással járó nyomást a maga javára fordította, s már az idén nagyot szeretne dobni a Girón vagy a Vueltán.
Elől Valter Attila (fotó: Vanik Zoltán /fhd.hu)
– Egyet aludt a Tour de Hongrie-sikerére, így talán már elhiszi, nem álom. Hogy érzi magát, ülepedtek már kicsit a szerdán történtek?
– Egyelőre a felhők fölött járok, megállás nélkül nézegetem vissza a tévé- és videofelvételeket, képeket, és próbálom visszaidézni, mi minden történt, hogy minél tovább megőrizzem az emlékeimben ezeket a jeleneteket – válaszolta a szerdai, kékestetői királyetapon a mezőnyt állva hagyó CCC-versenyző, Valter Attila, aki nagyszerű szakaszsikerével egyszerre az összetett versenyt, a hegyi pontversenyt és értelemszerűen a magyarok versenyét is megnyerte a 41. Tour de Hongrie-n. – Apró szépséghiba, hogy csütörtök reggel suliba kellett mennem, így még válaszolni sem tudtam arra a rengeteg gratuláló üzenetre, amit kaptam és kapok folyamatosan azóta is.
– De nyugtasson meg, volt azért ünneplés szerda este!
– Szerencsére volt, a csapattal be tudtunk ülni egy étterembe megünnepelni a sikert, ami nagyon jólesett, mert sajnos ritkán adódik ilyen alkalom.
– Azt láttuk, a lábai milyen erősek voltak, de fejben is annak kellett lennie az utolsó emelkedőn. Nem ijedt meg, amikor az ausztrál Damien Howson megindult kicsivel több mint két kilométerrel a cél előtt?
– Egyáltalán nem, már csak azért sem, mert én ezt nem is mondanám megindulásnak, tulajdonképpen annyi történt, hogy a mi csapatunk támadását vitte tovább, majdhogynem kényszerből, mert így szerzett egy kis előnyt, és bizonyára azt hitte, azt már onnan végig kell vinnie. De nekem egyértelmű volt, hogy még túl messze van a céltól, egy idő után láttam is a mozgásán, hogy már nem friss, és elkészült az erejével – ekkor jött el az én időm, és így pont jól jött ki minden.
Az mindenesetre kötélidegekre vall, hogy ennyire türelmesen végig tudta vinni, és mindössze hétszáz méterrel a cél előtt indította el a támadását.
– Így álmodtam meg, így is sikerült megcsinálni! Tudtam, hogy ennyi elég lehet az összetett győzelemhez – főleg, miután a záró szakaszra a végső esélyesek szinte mind azonos idővel érkeztek meg. Emiatt a szakaszközi sprinthajrákra direkt nem is mentem rá, tudtam, hogy csak felesleges erőpocsékolás lenne. Az időjóváírás miatt mindenképp elsőként akartam beérni, de azt sem mondanám, hogy kicentiztem, mert azért nem egy-két másodperccel nyertem, hanem tízzel. Már tavaly is ott voltam a tűz közelében, amikor az összetett harmadik helyén végeztem, de akkor valamit nem csináltam ennyire jól. Talán túlvállaltam magam, vagy nem volt tökéletes a taktika és a tervezés, de ezúttal tényleg minden klappolt.
– Elbírta végül azt a nyomást is, hogy a bivalyerős mezőny dacára itthon kimondva-kimondatlanul mindenki öntől várta a nagy eredményt, ön volt a verseny arca, ön nézett vissza az óriásplakátokról, mindenhonnan. Vagy ez nem volt pluszteher?
– Őszintén szólva a végére már kezdett kicsit sok lenni a felhajtás. Úgy is mondhatnám, rezgett a léc, nehogy túlstresszeljem magam a fokozott elvárás miatt, de szerencsére nem volt vele probléma, mi több, a magam javára fordítottam, és inkább erőt tudtam meríteni belőle. De tény, nem mindig segíti az embert, amikor ekkora körülötte a »hype«, szerintem például Dina Márton is rágörcsölt arra, hogy ő volt a másik, akit velem együtt folyton magyar esélyesként emlegettek. Mármint persze ezek alapvetően kellemes terhek egy bizonyos szintig, de tudom, hogy Marci sokkal jobb versenyző annál, mint amit a mostani huszonegyedik helye mutat.
– Vissza tud emlékezni, mi futott át az agyán, amikor a szurkolók hangorkánja közepette áttekert a célon?
– Igen, csak éppen leírni, elmondani nem tudom, nincsenek rá szavaim, micsoda érzés volt… Azt mindenesetre mondhatom, hogy még nagyon sokszor szeretném ugyanezt érezni!
– Ez azt jelenti, hogy innentől már a nagy háromhetesekre is megfogalmazna merészebb célokat?
– Mindenképpen! Próbálok folyamatosan nagyobb és nagyobb célokat kitűzni magam elé, eddig is így tettem, és mindig sikerült átugranom a lécet, ez a legegyszerűbb és leginkább magától értetődő módja a fejlődésnek, a szintlépésnek.
– Mit gondol, már idén is láthatjuk nagy körversenyen?
– Majdnem biztos, hogy igen. Az év hátralévő részében úgy néz ki a programom, hogy szeptember közepén a Szlovák körversenyen indulok, majd szeptember 30-án a La Fleche Wallonne egynaposán, utána pedig vagy a Giro d’Italián vagy a Vuelta a Espanán.
– Ön melyiket szeretné jobban?
– Talán a Girót – ugyanakkor nem biztos, hogy az lenne a jobb. A Vuelta idén rövidebb, és kisebb a mezőny is, a szakaszok is jobban fekszenek nekem, úgyhogy azon talán könnyebb lenne jó helyezést elérni, szakaszdobogót vagy top tízes helyezést… Meglátjuk!
(mno.hu / Kohán Gergely)
