A gyászoló családtagok és rokonok mellett igen szép számmal jöttek el barátok, sportbarátok és jó ismerősök egyaránt augusztus 6-án, pénteken délután a Városligeti fasorban lévő református templomba azért, hogy végső búcsút vegyenek az életének 90. évében örökre elaludt dr. Som Ferenctől.
Jómagam huszonegynéhány éve kerültem személyes kapcsolatba Som Ferenccel és az immár évtizedek alatt szerzett benyomásaim alapján azt kell mondanom: nem túlzott a szertartást vezető lelkész, amikor az eltávozottat pozitív jelzőkkel méltatta. Gyakran olyan tulajdonságokkal ruházzák fel a meghaltat, ami nem fedi a valóságot és nincs is rá szükség.
Som Ferencnél alapvetően más a helyzet. Őt jogosan dicsérik azokért az emberi tulajdonságaiért, amiért ő megkülönböztetett értékelésben részesült. Mert Ő valóban egy jó ember volt. Nyugodt, kiegyensúlyozott, a hangját még véletlenül sem emelte fel. Nem tette ezt, mert nem volt rá szüksége. Mert amit mondott, az megalapozott, mindig tárgyilagos, jószándékú és segítőkész volt. Nem véletlenül futott be szép ívű pályát szeretett klubjánál, a Ferencvárosnál, majd az Orvosegyetemi SC-nél is. És nem csak nyugdíjazásáig, hanem gyakorlatilag a legutolsó napokig bárki fordulhatott hozzá jó tanácsért, egy.-egy bíztató szóért, vagy éppen finoman megfogalmazott eligazításért.
Nem véletlenül lett olyan ember, amilyen volt. Bárt sosem hivalkodott vele, de a beszélgetések során egy idő után kimondatlanul is kiderült, hogy ő valahol a legmélyén egy elkötelezett keresztyén ember volt. Az az ember, akinek a hit birtoklása adott az élethez egy stabilitást, egy biztos vonalvezetést. Bölcsessége, a jóra, a tisztességes kompromisszumra törekvés alapvető sajátja volt.
Hogy milyen földi karriert is futott be Som Ferenc? A nagy-, majd a kispályás kézilabdázásban egyaránt maradandót alkotott. Szerencsés irányt választott, amikor a Testnevelési Főiskolára iratkozott be, mert ezek a tanulmányok biztosították az az alapot, amelynek révén a sportéletben maradt, menet közben is képezve önmagát. Akik ismerték és kapcsolatban voltak vele, állíthatják: olyan vezető lett belőle, aki emberileg és szakmailag is elég magasra tette magának – és ezzel közvetlen környezetének is – a mércét. És ezeket a magasságokat leginkább meg is ugrotta.
Amikor a magam részéről szomorúan elköszönök Som Ferenctől – jó barátomtól -, akkor a legfőbb kívánságaim közül kettőt felemlítenék: legyen még minél több, hasonlóan kvalifikált sportvezetője a magyar sportéletnek! Őt pedig haló poraiban is áldja meg a jó Isten, akinek ezúttal is megköszönöm, hogy ismerhettem őt.
(jochapress / Jocha Károly)
