Sokadszor foszlik szét egy újabb álom a magyar kézilabdázásban, hiszen az újfent favoritként felvezetett Veszprém férfi kézilabda csapata nem csak megint lemaradt a Bajnokok Ligája első helyéről, hanem a négyes döntő utolsó, negyedik helyén végzett.
A Kiel edzője, Filip Jicha nyerte a fejpárbajt a veszprémi Davies ellen
Persze tudom, rengetegen más véleményen vannak, elvégre a Veszprém mégis csak Európa negyedik csapata, és ez sem semmi. Ez igaz is, csak ennek mekkora ára van? És nem is elsősorban az utóbbi években már tízmilliárdokat felemésztett „zsoldos hadseregről” van szó, hanem sokkal inkább arról: mi a haszna ebből a magyar kézilabdázásnak? Azt ugyanis aligha lehet pozitívumként felemlíteni, hogy a veszprémi cégér alatt pályára lépett játékosok között mindössze egyetlen magyar szerepelt: Lékai Máté. Az a Lékai, aki jelenleg is a legjobb magyar játékosnak minősíthető, és aki nem egy alkalommal szenvedett hátrányos megkülönböztetést Veszprémben azért, mert a külföldi sztároknak – az ő posztján Nenadicsról és Mahéról kell elsősorban említést tenni – is játéklehetőséget kellett-kell adni.
Ráadásul kivülről ez úgy látszik, hogy Veszprémben a bőség zavaráéval küzdenek, hiszen nem egy alkalommal „nagy nevek” még a kispadon sem kapnak helyet, mert olyan bő a játékosállomány. A vásárlási kedv ugyanis hatalmas Veszprémben, pénz van, szinte számolatlanul. Az elmúlt években számos, olyan játékost is megvásároltak a veszprémi szakemberek, akik azután vagy megunták a sorbaállásokat néhány perces vagy kicsit hosszabb játéklehetőségekért, vagy pályára sem kerültek. Erre a legutolsó példa a 212 centiméter magas dán Markussen leigazolása, aki feltehetően jó pénzért ücsörög a kispadon. S ha valaki merné megkérdezni, miért vették meg, akkor valami olyasmi lehetne a válasz, hogy bővíti a taktikai variációk lehetőségét…
Hogy ezek a „variációk” hol maradtak Kölnben? Hát erről jó lenne, ha néhány szóval többet is mondana a magyar férfi kézilabdázás első számú szaktekintélye(?), a szövetség szakmai alelnöke, a Veszprém klubigazgatója, Nagy László. Nagy ugyanis utóbb rövidke nyilatkozatában azt hangsúlyozta, hogy „a csapat jó állapotban volt”. Hát ami a fizikai oldalt illeti, ez nem kétséges. Elvégre olyan „kidobólegényünk” van Blagotinsek személyében, aki másfajta küzdőtereken is toronymagasan megállhatná a helyét. Terzics hozzá képest finomkezű operátor volt… És akkor még nem említettem az ugyancsak jó erőben lévő Moraest vagy Borozant.
Csak az a baj, hogy a kézilabda bármilyen kemény, nem ritkán durva sport lett az évek során, mégsem csak és elsősorban azért dől el egyik vagy másik csapat javára, mert a játékosai erősebbek a másiknál és jobban megy nekik a bal felütés védekezés címén, mint a rivális klub erős embereinek.
Szóval a kézilabdában még mindig van szerepe az észnek, a kombinációknak, a védekezés szervezettségének vagy éppen a támadások szisztematikus voltának és alkalmazásának. Ez pedig igen jelentős mértékben az edzők rátermettségétől, felkészültségétől és improvizatív képességeitől is függ. Jó lenne, ha egyszer Nagy László érdemi kérdésekről is szólna. Például arról, hogy a Kiel elleni 60 perc során a cseh Filip Jicha egyszerűen jobb sakkozónak bizonyult David Davisnál. Sakknyelven szólva túljátszotta a veszprémi szakvezetőt. „Természetesen” ilyesmiről sz sem lehet, mert a Nagy László három éves, válogatottbeli önkéntes távolmaradását követő, 2012-es hazatérése óta az ezerszer hangozatott spanyol iskola mindenek felettisége támadhatatlan. Történik ez annak ellenére is, hogy az eredmények messze nem egyértelműen bizonyítják ennek az „iskolának” a veszprémi eredményességét.
S ha már a spanyolokról van szó, félénken megemlíteném azt is, hogy Magyarországon nincs olyan szakember, min Chema Rodriguez. Ő ugyanis a válogatott másodedzője, immár évek óta. Úgy szolgálja a magyar kézilabda válogatottat, hogy néhány napokra ellátogat kis hazánkba, miközben előbb a francia másodosztályban kézilabdázott, utóbb pedig – legjobb tudomásom szerint – Portugáliában, a Benficánál edzősködik.
Hogy mennyit foglalkozik Chema a magyar kézilabdázással, hogyan keresi – látogatva az edzéseket és a mérkőzéseket – a tehetséges fiatalokat? Hát ez egy nagy kérdés. Legfőképpen azért, mert ebben a hatalmas külföldi játékosinváziótól megterhelt időszakban az NB I-ben csak véletlenül kerülhet szem elé olyan fiatal, akit igazán tehetségesnek lehet nevezni. S ha előtérbe is kerül olykor ilyesvalaki, akkor annak még játszania is kellene? Hogy hol, és mikor? Hát a külföldiek mellett vagy olykor esetleg helyettük is. Erre azonban ez idő tájt vajmi kevés a lehetősége bárkinek is. Mert kell a hely a külföldieknek, akikkel hatalmas célokat, és még hatalmasabb légvárakat lehet kergetni.
A Veszprém már két évtizede a Bajnokok Ligála végső győzelmét veszi célba. Már 2002-ben is BEK-döntőt játszhatott a bakonyalji város legénysége a Magdeburg ellen. Jómagam is ott voltam a döntő visszavágóján, Magdeburgban – mínusz kettő lett az összesítés. Azóta is voltak lehetőségek, de amelyik csapatnak kilenc gól előny nem elég tizenhárom percre, arról nem lehet hozsannákat zengeni.
Idén is sikerült eljátszani a 28-24-es vezetésnél megvolt, igen konkrét győzelmi esélyt. Vajon hány játékost kell még megvásárolni a végső siker eléréséig? És addig hány magyar tehetség vész el a magyar kézilabdázás számára?
(jochapress / Jocha Károly)
