Az idő múlása előbb-utóbb minden érdekes témát jótékony lepellel borít be. Ami 40-50 évvel korábban még érdekes, a fantáziát is megmozgató esetnek számított, az ma már elsősorban az emlékek kategóriájába nyerhet besorolást. Más kérdés, hogy vannak olyan esetek, amelyek megérdemlik a „leporolást” és a felelevenítést is. Ide tartozhat az Angliában élő, édesapja révén magyar származású Vic Halom úr esete is, akit 1973-ban Illovszky Rudolf, akkori szövetségi kapitány számításba akart venni a magyar labdarúgó válogatottban, amiből persze abban a politikai alaphelyzetben nem lehetett semmi.
Vic Halom a Sunderland kapitányaként (középen) az FA Kupával
Vic Halom urat hosszas szervezgetés után csak az egykori TF-es, majd honvédos kosaras, a később Izland és Anglia válogatottját is irányító kosárlabda szövetségi kapitány, az ugyancsak Angliában élő, dr. Németh László úr sokoldalú segítségével tudtam elérni. Az első kérdés így hangzott:
– Szeretném kérdezni, családja mikor hagyta el Magyarországot? És van e bármilyen kapcsolata az óhazával?
– Mivel én már Angliában, 1948. október 3-án születtem, így nincs pontos információm arról sem, hogy édesapám és részben német, részben orosz felmenőkkel rendelkező édesanyám mikor hagyták el a II. világháborút követő zűrzavaros időkben Magyarországot, akik Ausztrián keresztül jutottak el Angliába. Édesapám három bátyja 1956-ban jött el az általuk átkozottnak minősített kommunizmus elől. Egyikük meg sem állt Ausztráliáig, a másik kettő viszont itt él Angliában, az egyik Del Derbyshireban, ahol az én egyik otthonom is található.
– Nagybátyáin kívül maradtak még itt rokonai?
– Többen élnek jelenleg is Magyarországon, ahova számos alkalommal el is látogattam. Igaz, a legutolsó ottlétem óta is eltelt legalább tíz esztendő. Meg kell mondanom, hogy ezek az utak mind érzelmekkel teli alkalmak voltak számomra, s az ott szerzett élményeknek is jelentős részük van abban, hogy Magyarországot mindmáig nagyon közelinek érzem magamhoz.
– Mikor határozta el, hogy labdarúgó lesz és ezen az úton említene-e fontosabb állomásokat?
– A labdarúgást – a futballt, ahogy az angolok mondják – mindig is érdeklődéssel figyeltem. Szervezett keretek között futballozni 15 éves koromban kezdtem a hagyományokban gazdag, a legelső vonalban is többször megfordult Charlton Athletic nevű egyesületben. Elég gyorsan felívelt a karrierem, hiszen már 17 évesen pályára léphettem a Charlton felnőtt együttesében.
– 1963-ben tette meg az első lépéseket a zöld gyepen és egészen 1981-ig aktív tudott maradni. Mire emlékszik vissza legszívesebben hosszú élvonalbeli pályafutásának eseményei közül?
Vic Halom akcióban
– A sok-sok, élményben és speciális eseményben bővelkedő pályám vitán felül legkiemelkedőbb történése a Sunderland csapatával 1973-ban elhódított Angol Kupa. A beszélgetésünk idejében éppen a fiam otthonában vagyok, ahol velem szemben. a falon egy hatalmasra kinagyított fényképen három csapattársammal emeljük magasba a Sunderlanddal 1973-ban elnyert Angol Kupát. Ez a kupasorozat az angol futball történetének legelső és legrégebbi versenye, amit elnyerni óriási megtiszteltetés és életre szóló élmény annak, aki ennek részese lehetett. Ezért ezt a sikert tartom pályafutásom csúcsának. Az emlékezetes alkalmak sorából kiemelném még azt a bajnoki mérkőzést, amelyen három gólt rúgtam a Manchester City kapujába. Ezek közül az egyik olyan szépre sikerült, hogy a szezon góljának is megválasztották. A City kapusa azt kiabálta társainak, hogy hagyjátok, a lövésem viszont akár egy rakéta, úgy csapódott a felső sarokba.
– 1973-ban jött el a budapesti kupaszereplés lehetősége, amikor a Vasas ellen játszottak. A Sunderland csatáraként mutatott játéka felkeltette az akkori magyar válogatott szövetségi kapitányának, Illovszky Rudolfnak az érdeklődését is. Szívesen játszott volna a magyar nemzeti együttesben?
– A mérkőzéseket követően valóban megkeresett Illovszky Rudolf kapitány és felajánlotta, hogy játsszak a magyar válogatottban. Ezt a lehetőséget boldogan fogadtam, hiszen nem voltam angol válogatott és apám miatt mindig szerettem és magaménak éreztem Magyarországot, és magyarnak is éreztem magamat. A politikai helyzet ismeretében viszont bele kellett törődnöm abba, hogy a bolsevik diktatúra vezetői totálisan elutasító álláspontra helyezkedtek. Így esélyem sem lehetett magyar nemzeti színekben pályára lépnem, amit mindmáig sajnálok, de sajnos, ez akkor egy olyan világ volt.
– Egyáltalán, mennyire ismerte az akkori szocialista országok – elsősorban Magyarország – labdarúgását? Látta esetleg filmeken az ötvenes évek magyar “Aranycsapatát”, Puskást és társait játszani?
– Őszintén mondhatom. Puskást mindenki csodálta, ő egy világszerte jól ismert, extraklasszis labdarúgó volt a korában, de sajnos, én élőben sem őt, sem társait nem láthattam játszani. Miután az én magyar vonalam a kommunista párt jóvoltából elhalt, így az érdeklődésem is leginkább saját klubom, az azokban az években nagyszerű eredményeket produkált Sunderland felé irányult. Jó játékunk kellő önbizalommal párosult, nem féltünk senkitől, vertük az Arsenalt és a többi, nagynevű klubot, amely sikerekre természetesen mindmáig nagy örömmel emlékezem vissza.
– Mi a Sunderlandban eltöltött három esztendő mérlege és kik voltak az ismertebb játékostársai?
– Azt hiszem, utólag is elégedett lehetek, hiszen az ott töltött három szezon folyamán 134 alkalommal kaptam helyet a kezdő csapatban, mint középcsatár és mindössze ötször léptem csereként a pályára. Az általam szerzett 42 gólra mindmáig örömmel és némi büszkeséggel gondolok vissza. Akkori csapattársaim közül kiemelném a kupadöntőben a győztes gólt szerző Ian Portefieldet, aki később a Chelsea menedzsereként is közismert volt. Dave Watson a Manchester City futballistájaként 65-szörös válogatottságig vitte, Az ugyancsak az M. Cityben is szerepelt, hatszoros angol válogatott Dennis Tueart és a „kis tábornok” nevet szerzett csapatkapitány kívánkozik kiemelésre. Természetesen emlékezem az ott kapusként szerepelt Fülöp Mártonra is, akinek korai halála őszintén megrendített.
– Ha visszatekint pályafutására, melyik évben ment legjobban a játék?
– Egyértelműen az 1973-as évad kívánkozik legelőre, a Sunderlanddal megnyert kupadöntő révén. De a Charlton Athletic-ben és a Fulhamben eltöltött, rövid időszakok is a pozitív oldalt erősítik. Az elért sikereim nem jöhettek volna létre, ha a szintén jó futballista édesapám nem foglalkozik oly sokat velem gyerekkoromban. Ezek a közös fiatalkori gyakorlások azért is jelentettek sokat, mert annak idején az utánpótlással való foglalkozás sokkal amatőrebb keretek között zajlott, mint manapság. Mivel apámtól valóban sokat tanultam, így kétszeresen is sajnáltam a magyar válogatottnál elmaradt lehetőségemet, mert ezzel neki is örömet szereztem volna.
– Amikor visszavonult, edző lett. Mindig is erre a pályára készült?
– Átmenettel hagytam abba a játékot, ezért előbb játékosedzőként dolgoztam. Ezen a vonalon az volt a vezérelvem, hogy rendkívül erős fizikai és szellemi koncentrálással lépjünk pályára és erős akarattal mindent a támadó futballra tegyünk föl. Játékosedzőként vezettem például a csapatot Barrowban, ahol megnyertük a bajnokságot és egy osztállyal feljebb léphetett az klub, én mégsem voltam elégedett. Be kellett látnom, hogy mivel nem igazán élveztem ezt a tevékenységet, így a főfoglalkozású profi edzőség nem az én számomra van kitalálva. Azt ugyanis nagyon fontosnak tartottam, hogy amit csinálunk az életben, azt ne kényszerből tegyük, hanem élvezzük is. A felismerés birtokában nem volt nehéz meghoznom a változtatást.
– Mire cserélte fel az edzői hivatást?
– Mivel a családom és én is mindig a kemény és becsületes munka hívei voltunk, ezért vágtam bele egy építési vállalkozásba. Sok erőt, időt, munkát és természetesen pénzt is fektettem ebbe és ezzel foglalkoztam egészen nyugdíjazásomig. Utána sem ültem bele a karosszékbe, hanem ingatlanokat vásároltam Bulgáriában, a Fekete- tenger partján.
– Miért éppen Bulgáriát választotta? Talán ott kíván hosszabb távon is élni?
Így néz ki ma a nyugdíjas Vic Halom
– Döntésemben elsősorban egészségügyi szempontok játszottak szerepet. Aktív játékos pályafutásom éveiben eléggé önpusztító módon edzettem és játszottam, miközben a sporttudomány, a rehabilitáció módszerei közel sem voltak olyan fejlettek, mint manapság. Nagyon komoly ízületi problémáim alakultak ki és az arthritis miatt a Fekete-tengeri klíma – ha nem is hoz teljes gyógyulást, de – enyhülést jelent a fizikai fájdalmak elviselésében. Ezért időmet a Fekete-tenger partja és Anglia között osztom meg.
– Mi a véleménye a jelenlegi angol bajnokságról?
– Őszinte kell legyek mindenkivel szemben. Nagyszerű játékosok szerepelnek a világ legjobb ligájának mondott angol bajnokságban. Ezzel együtt számomra nehezen nézhető az a játék, amelyben a tizenhatosról rendszeresen visszapasszolják a labdát mélyebbre, majd újból előbbre hozzák és újból hátrébb adják. Valahogy ez nem az én játékfelfogásom, a mai gyakorlat nekem kissé idegennek tűnik. Viszont rengetegen nézik „békeidőben”, a sportág körüli üzletelés is jól megy, tehát ezt kell elfogadni és kell szeretni is.
– Ha már Angliáról beszélünk, ugorjunk vissza még néhány szó erejéig a világbajnokságokhoz: 1966-ról és 2022-ről kérdezném. Utóbbiról azért, mert egy selejtező csoportba került Anglia és Magyarország?
– Az 1966-os, hazai világbajnokságon született angol győzelem a szigetországban élőknek éppen annyira fontos és emlékezetes siker, mint a magyaroknak az Önök „Aranycsapata” menetelése, a 6-3 és a 7-1, valamint a vb-ezüstérmük. Tudom, hogy Puskás és társai közül ma már senki nem él, miként a mi tizenkét évvel későbbi vb-győztes együttesünkből is már sokan elmentek. Egyébként itt, Angliában mindmáig rengeteg alkalommal ünneplik az 1966-os aranyérmet! Hogy 2022-ben lesz-e minek örülnünk Angliával kapcsolatosan, az majd elválik. Természetesen megnézem a szeptemberben esedékes, első magyar-angol meccset is, amelyre nincs biztos tippem. Talán az angolok nyernek, de akkor sem keserednék el, ha a magyarok győznének! Az erőviszonyok kiegyenlítődési folyamata miatt semmit nem lehet biztosra venni.
– Magánemberként mit tartana fontosnak elmondani magáról?
– Nagyon-nagyon kiemelten és sokszorosan hangsúlyozom, hogy magyarságom gyökereit büszkén viselem. Nagy öröm volt számomra, hogy valamikor a kétezres évek elején személyesen is találkozhattam Orbán Viktor miniszterelnökkel, aki a labdarúgás nagy pártfogója és lelkes szurkolója. Amikor tehetem, mindig útba ejtem Magyarországot, hogy a maradék rokonságommal találkozhassanak. Boldog vagyok, hogy a „Sunderland, a szabadság városa” kitüntetést éppen a legutóbbi időben ítélték nekem, és azt is remélem, hogy ha ez az őrült járvány véget ér, személyesen is átvehetem azt. Azért is fáj, hogy végül nem lehettem magyar válogatott, mert ez esetben talán valamilyen magyar elismerésben is részesülhettem volna. Végül búcsúzóul minden jót, sok sikert kívánok a magyar sportnak a tokiói olimpián és a későbbi években egyaránt.
(FourFourTwo / Jocha Károly)
