Kiss Mihály úgy dob és úgy zongorázik, ahogy csak kevesen. Az U16-os válogatott játékos a zenében is komoly sikereket ért el, de mára a kosárlabda vált az első számú kedvencévé.
Lakner Gábor • Kiss Mihály, a Szombathelyi Akadémia U16-os válogatott irányítója a kosárlabdapályán és zongorával is igazi virtuóz. A sport és a zene egyaránt meghatározó része az életének, és egyáltalán nem fél attól, hogy ujjsérülés miatt többé ne tudna a hangszer elé ülni.
– Mi volt előbb, a zene vagy a sport?
– Egyszerre kezdtem. A szüleim is zenészek, édesanyám fuvolaművész és tanár, édesapám kürtművész és a Savaria Szimfonikus Zenekar igazgatója. A családi háttér miatt természetes volt, hogy én is zenélni kezdjek, a testvéremet követve zongorázni tanultam. Zeneiskolába járok, rendszeresen részt veszek versenyeken, fellépéseim is vannak. A klasszikusok mellett az iskolai zenekarban könnyűzenét is játszom, minden műfajban kipróbálom magam. Mára a zenélés hobbivá szelídült, de továbbra is az életem része. Szeretem csinálni és sokszor megnyugtat, hiszen közben minden mást kikapcsolok.
– Hogyan jött a képbe a kosárlabda?
– A zenélés mellett mindenképpen szerettem volna sportolni valamit. Kipróbáltam a focit és a kosárlabdát, és az utóbbi tetszett meg jobban. Jó döntés volt, de míg korábban a zene volt az első, mára a kosárlabda az életformámmá vált. A szüleim sem neheztelnek amiatt, hogy inkább a sport került előtérbe, mindenben támogatnak, és a lelátón szurkolnak.
Kiss Mihály akcióban • Fotó: nyugat.hu
– Nyáron tagja voltál az U16-os válogatottnak. Milyen tapasztalatokkal zártad az Eb-t?
– Élmény volt már maga a felkészülés is, boldog voltam, hogy a korosztályom legjobbjai között lehetek. Az elején még nem volt igazi csapat a csapat, de az Európa-bajnokságra összerázódtunk. Rengeteget tanultam, a tornán pedig láttam, hová lehet még fejlődni, milyen szinten állnak a külföldiek. Voltak szép momentumaink a tornán, összességében nem lehetünk elégedetlenek. Sikernek tartom az U16-os válogatottságot, szeretnék az U18-as csapatba is bekerülni, de tudom, hogy nem lesz könnyű. Mindennap azért dolgozom, hogy bizonyítsam, helyem van a válogatottban.
– Milyen céljaid vannak a kosárlabdázásban?
– Szeretnék profijátékossá válni. Jó lenne az Euroligában és a felnőttválogatottban szerepelni, de már akkor is rendkívül boldog lennék, ha bemutatkozhatnék a Falco NB I-es csapatában. Amikor csak tehetem, kint vagyok a hazai mérkőzéseken, így pontosan tudom, milyen atmoszférája van a csarnoknak. Hátborzongató lenne átélni, ahogy háromezer ember engem buzdít. Egyébként elég heves vérmérsékletű vagyok, a B-középben szoktam szurkolni, és a lelátóról is alaposan beleélem magam a meccsbe.
– Melyik korosztályos csapatban számítanak a játékodra Szombathelyen?
– Jelenleg az U18-as csapatban játszom a legtöbbet, és időnként az U20-as csapatban is lehetőséget kapok, de ott még csak kiegészítő embernek számítok. Azzal együtt nagy élmény együtt játszani azokkal, akik már pályára léptek az első csapatban. Onnan már csak egy lépés a nagy Falco… Sokat kell fejlődnöm, hogy eljussak addig, hiszen alapvetően nincs jó kezem, de mindent megteszek azért, hogy kijavítsam a hiányosságaimat.
– Kik a kedvenc játékosaid?
– Mint minden szombathelyi játékosnak, nekem is Kálmán Laci a példaképem. Hasonlóan alakult a pályafutásának az eleje, mint az enyém. Ő sem a tehetségével tűnt fel elsősorban annak idején, hanem kemény és szorgalmas munkával jutott messzire. Külföldről Michael Jordanre nézek fel leginkább, belőle merítek inspirációt. Nagyon sokat tanulok a nyilatkozataiból a játék pszichológiai oldaláról.
– Mivel szoktál kikapcsolódni az edzések között?
– A kosárlabda mellett kevés időm marad bármire, azt leginkább a barátnőmmel töltöm. Kikapcsolódásként a zenélésen kívül sakkozni szoktam, a Vasalja megye kettes csapatában játszom. A testvérem focizik, néha az ő meccsein is szoktam szurkolni.
