Mivel Winter Ilona nem csinált titkot a korából, így még néhány nappal később is dukál neki a gratuláció a március 11-én ünnepelt, 65. születésnapjához. Egyébként a mi beszélgetésünket is döntően befolyásolta a korona vírus, mivel a személyes találkozást kénytelenek voltunk elnapolni és helyette be kellett érnünk egy igen hosszúra sikeresedett telefonbeszélgetéssel.
Winter Ilona a lengyelek elleni válogatott mérkőzésen
– Nagyon sajnálom, hogy már két éve nem tudok pályára lépni – közölte mindjárt a legelején az egykor 267-szeres válogatottságig jutott irányító klasszis. – Hiába, előbb-utóbb csak elhasználódik az ember szervezete. Márpedig én még 41 évesen is az NB I-ben szerepeltem.
– A negyedik iksz felett volt visszavonulás tényét így hamarjában rögzítettük, egy időbeli nagy ugrással innen a legelső próbálkozások idejére léptünk vissza.
– Mivel szinte minden sportág érdekelt, így az általános iskolában a fiúkkal sokkal könnyebben szót értettem – emlékezett Ilona. – A legelején a szertorna vonzott, ebben megyei válogatott is lettem, mellette pedig rendszeresen kézilabdáztam és atletizáltam is. A fordulat Molnár Miklós testnevelőm érkezésével jött el, aki százötven gyereket mért fel és képességeink alapján szortírozott bennünket. Ekkor tizenhárom éves voltam és bekerültem a húsz, kiválasztott közé. Így kezdtem el kosárlabdázni, egy évvel később pedig már az NB II. Keleti-csoportjának legponterősebb játékosa lettem.
– Ahogy az ilyenkor lenni szokott, hamar feltűntek az érdeklődők.
– Bár akkor még kisebb voltam a későbbi, 172 centis „csúcsmagasságomnál”, de a fehérváriak így is el akartak vinni. Szüleim azonban nem engedtek, így maradtam. Nagyon sokat jelentett az a háromhetes tatai edzőtáborozás, amelyen Szabó Dönci bácsitól sokat tanultam, miközben az is kiderült, hogy abszolút kétkezes vagyok.
– 1974-ben átesett az első, nemzetközi megmérettetésen is.
– Még 1973-ban részt vehettem egy ifjúsági Európa-bajnokságon, majd 1974-ben az olaszországi Messinában szerepelhettem elnőtt válogatottként az Eb-n, ahol 4. helyezett lett a magyar válogatott. Ezt követően Killik László tíz évig számított a játékomra.
– A világversenyekkel viszont nem volt szerencséje.
– Két alkalommal is szerezhettem volna komoly sikert jelentő érmet, de mindkétszer lemaradtam róla. Az 1980-as, moszkvai olimpián egy lépéssel maradtunk le a dobogóról, s végeztünk a 4. helyen. Ami pedig a Los Angeles-i olimpiát illeti, Havannában két vereség után, mindenkit legyőzve szereztük meg az olimpiai részvétel jogát, de ott meg a politika szólt közbe. Sírva értesültünk a csonka olimpia eredményeiről, hiszen olyan csapatok álltak a dobogón, akik ellen előzőleg a selejtezőn nyerni tudtunk. (Koreai Köztársaság, Kína)
– A következő, 1988-as olimpiának már nem is veselkedett neki, a Diósgyőr csapatában viszont 1974 és 1988 között gyakorlatilag megállás nélkül pályán volt.
– Érdekes az az orvosi vélemény, mely szerint a nők szülés után a korábbinál jobb teljesítményre képesek. Ami engem illet, ezt a vélekedést szeretném alátámasztani azzal, hogy az első fiam 1978-ban volt születését követően valóban jól ment a játék. Azt is megkockáztatom, hogy kosaras pályafutásom egyik legjobb éve ez a bizonyos 1979-es esztendő volt. Általánosság szintjén pedig azt is elmondhatom, hogy Medgyesivel és Áronnéval hárman vittük a hátunkon a DVTK-t, a többiek elsősorban kiegészítő emberek voltak. Több olyan évem is volt, amikor irányítóként csak elvétve dobtam 30 pont alatt.
– Akik ismerték az akkori idők erőviszonyait, azok pontosan tudták, hogy az Ön játéka mit jelent a DVTK eredményességében! 1988-ra mégsem kapott szerződést, mert az akkori klubelnök öregnek tartotta.
– Harminchárom évesen a visszavonulás helyett elfogadtam a Sopron invitálását, ahol egészen 1996-ig, 41 éves koromig játszhattam. Ott lettem először és utoljára 1993-ban országos bajnokcsapat tagja.1996-ban – immár 41 évesen – közel álltam az ismétléshez, de végül hatalmas küzdelemben alulmaradtunk a BSE-vel szemben a döntőbe jutásért vívott, ötmeccses sorozatban.
– Ám még ekkor sem hagyta abba…
– Hívtak az ausztriai Oberpullendorfba, ahol amolyan levezetésként szerettem volna játszani. Szóban már meg is állapodtunk, de akkor a második soproni csapat, a Postás kért, hogy segítsek nekik. Így egy évig a Postásban szerepeltem, majd egy évet vállaltam az Oberpullendorfnál is. Szerencsére közben szereztem egy könyvelői képesítést, amelyet azután a gyakorlati életben is felhasználtam a második férjemmel volt közös vállalkozásunkban.
– 2014-ben jókora fordulat következett be az életében.
– Másodjára is elváltam, s bár bizonytalan voltam, miként fogadnak majd, mégis úgy döntöttem, hogy visszatérek szűkebb hazámba, Mezőberénybe. Szerencsémre nagy szeretettel fogadtak, amiben nagy része volt az ugyancsak onnan származó Iványi Dalma édesapjának, Iványi Lászlónak, akivel korábban is folyamatosan jó kapcsolatban voltunk. Először csak arra gondoltam, megpróbálok félévet itt eltölteni, azután majd meglátjuk. Ám azóta is érezhetem az engem körülvevő szeretetet, így a kérdés hamar és véglegesen eldőlt. Úgy érzem, ennyivel tartozom szűkebb pátriámnak, hogy itt edzősködve igyekszem minél több fiatallal megszerettetni ezt a szép játékot.
– Mivel immár évek óta ismét folyamatosan benne van a sportág vérkeringésében, ezért megkérdezném: mi a véleménye a külföldiek inváziójáról?
– Ezzel a visszafordíthatatlannak tűnő folyamattal egyáltalán nem értek egyet! Én nem is hoztam volna be egyetlen külföldit sem. Sok magyar tehetségnek elveszik a kedvét, mert legtöbben nem, vagy csak néhanapján kerülnek pályára. A külföldieket még akkor is játszatják, ha nem megy nekik, mert „ha már fizettünk érte”, dolgozzon meg a pénzéért.
– Mezőberényben milyen az alaphelyzet? Van elég utánpótláskorú játékosuk?
– A kicsik, az U12-esek többen vannak, az idősebbek kevesebben. A férfiaknál van egy felnőtt együttesünk is, amely az NB II-ben szerepel és nagyon nehéz helyzetben van. A mi tízezres városkánk megtartó ereje nagyon szerény, a felnőtt korba lépők többsége felsőfokú tanulmányokba kezd, vagy elköltözik.
– Végül beszéljünk egy keveset a korosztályos kosárlabda tornákról is!
Kiss Lenke (fotó: JochaPress)
– A „Turbó Csigák” csapatával – amelynek tagja többek között Kiss Lenke, válogatottbeli barátnőm is – nagy ambíciókkal vettünk részt az elmúlt években a 60+ korosztály világ- és Európa-bajnokságain. 2017-ben egészen Új-Zélandig kellett repülnünk, hogy megszerezzük a csapat első, World Masters Game címét (korábban más összetételben a csapat már nyert aranyérmet ilyen versenyen, de nekem még nem volt csak két bronzérmem) amelyről a facebookon keresztül naponta érdemi tudósításokban számoltam be. Sajnos, a következő aranyérmünkért 2019-ben, Finnországban már nem léphettem pályára, (amely az első világbajnoki aranyérem volt, s ezzel történelmet írt csapatunk!!) ott edzőként igyekeztem hasznosítani magamat. Terveinkben szerepel az idei Európa-bajnokságon, a spanyolországi Malagában való részvétel, miként a 2021-ben Japánban, Kansai városában esedékes, következő World Masters Game küzdelmein is szeretnénk ott lenni.
(jochapress / Jocha Károly)
