„Én halálra röhögném magam, ha egy mászó avval próbálná reklámozni magát, hogy például egy patagóniai falban úgy mászott fel szólóban, hogy egy előtte levő csapat kötelein jumarázott fel!” – interjú Fucskó Lászlóval
Fucskó László nagyváradi származású francia hegyi vezető, a francia hegymászó elit klub, a GHM tagja és korábbi elnöke. Klein Dávid idei Everest próbálkozását figyelve arról beszélgettünk, hol tart ma a magashegyi expedíciózás, mi számít teljesítménynek és miért beteg a világ.
Kedves Laci, hogy értékeled Klein Dávid idei próbálkozását az Everest északi oldalán? Friss hír, hogy a sikertelen próbálkozás után levonul és hazatér.
Nem ismerem Dávidot és emiatt nehezen tudom megérteni a motivációját. Ha Dávid hétszer vagy nyolcszor próbálta az Everestet és nem jutott fel, ennek valami más oka van, mint maga a mászás nehézsége. Teljesítményét nem tudom értékelni, mert nem ismerem a pontos részleteket, csak ami a sajtóban megjelent. A teljesítmény ráadásul egy nagyon relatív fogalom, valakinek teljesítmény az is, ami másnak szóra sem érdemes.
Az Everestre nem sokan jutottak fel oxigén nélkül, de az oxigén nélküli mászás meg megint kissé deformált fogalom, ugyanúgy mint a serpa nélküli mászás. Ezek jó szlogenek, de mi rejlik mögöttük? Van egy közeli barátom, (a GHM elnöke volt előttem), aki azon kevesek köze tartozik, akik oxigén nélkül jutottak fel az Everestre. Hubert szokta mondani, hogy a szóló meg a magashegyi mászás azért jó, mert mindenki azt mesél, amit akar. Mert mindenki fényezni akarja magát, így elnézi, hogy a másik is is ugyanezt teszi.
Az oxigén és serpa nélküli mászás csak akkor igazan mérvadó, ha TE vagy az első a hegyen, illetve nem volt kiépítve semmi még (sem fix kötelek, sem sátrak, sem depók) és nincsenek oxigén palackok elhelyezve a táborokban. A mászók 99,99% nem így mászta sem az Everestet, sem a többi nyolcezrest. Az egyedüli, aki így mászta meg az Everestet az Göran Kropp. Attól kezdve, hogy vannak kötelek az útban, palackok a sátrakban, meg más mászók az úton, teljesen másképp áll az ember a dologhoz és teljesen más az ember kitettsége az útban. Nem kell nagy alpinista legyen az ember, hogy ezt megértse, aztán hogy a nagy alpinisták ezt másképp látják vagy főleg másképp adják el, az egy másik történet.
Összehasonlításképpen, én halálra röhögném magam, ha egy mászó avval próbálna reklámozni magát, hogy például egy patagóniai falban úgy mászott fel szólóban, hogy egy előtte levő csapat kötelein jumarázott fel. A nyolcezreseken meg pont ez megy legtöbb esetben, mert az utakat 99%-ban a szezon elején a serpák kezdik járni, nem a nyugati alpinisták.
Akkor ez a típusú mászás nem is tekinthető igazi teljesítménynek?
Dávidnak biztos az, mert ő magához meg a belföldi nívóhoz méri azt, amit csinál. Ezt sokan így csinálják, senki nem úgy adja el magát, hogy megemlíti mások teljesítményét is, pedig ez lenne igazán mérvadó.
De akkor a nemzetközi expedíciós hegymászásban mi számít igazi teljesítménynek? Mire adnak manapság Arany Jégcsákányt?
Egy jól kigondolt hazugságra. És ez csak félig vicc. Amit számba vesznek manapság, az nagyon messze áll a halandó emberek képzeletétől és egy nyolcezres normál úttól. A technikai mászás a mérvadó és a mászók kitettsége, elkötelezettsége. A gyaloglás meg a jumározás nem igazi mászás.
De a baj másból is fakad. A hegymászás az utóbbi 50 évben teljesen idomult a szocio-gazdasági változásokhoz. Ezt hívják fejlődésnek. Teljes mértékben és kizárólag a számokkal kifejezhető tényezők fontosak és mérvadóak: minél gyorsabban, minél magasabbra, pontos óra, méter stb.
Az expedíciók manapság kihasználják a modern világ összes segítő eszközét, amire korábban nem volt lehetőség. Peldául: Ueli Steck sokkal lezserebbül mászhat, mint Diemberger, de ez nem igazán az ő érdeme, hanem a szerelésé, sokkal gyorsabban mászik, de ez sem teljesen csak az ő érdeme, hanem a technológiailag megszerzett edzési, táplálkozási és esetleg drog lehetőségnek. Millió információ létezik, amire a mai teljesítményeket építik, enélkül nem lenne lehetséges ez sem. Ma mindenki használja a szinte 100% pontosságú időjárás előrejelzést, elképesztő micsoda számítógépek, mobil eszközök, meg egyéb technológia áll rendelkezésükre az alaptáborban. És ezeket ki cipeli fel oda? Ők?
Hát persze, serpa teherhordók yakokkal, északon meg teherautókkal. Délen meg lassan a C2 lesz az alaptábor, ahová helikopterrel viszik majd fel a klienseket.
Túlságosan sport, versenysport lett a mászás és innen ered sokféle probléma: a társadalmat is tönkreteszi a pénz és a győzelem mindenáron való hajszolása és a hegymászás sem különbözik ettől. A mai mászók nagyrésze nem igazán szenvedélymászó, hanem nyomulós, mérhetetlen egóval rendelkező társadalmi pozícióra pályázó sportoló. Mindegy mivel foglalkoznának, a cél ugyanez lenne, csak épp úgy történt, hogy a mászásba botlottak annak idején bele. És sokszor bebizonyosodik, mikor abbahagyják a mászást és mással kezdenek el foglalkozni: ugyanolyan sikereket érnek el. Ez mindig létezett, a legjobb példa Herzog vagy Messner, a különbség annyi, hogy a maiak szinte mindannyian ebbe a kategóriába tartoznak, minden jobb mászó a mászásból akar élni, igaz sokszor nem is értenek máshoz.
Ez a mai alap stílus, aztán ebben is vannak jobbak meg kevésbé jobbak, de az alap egyforma: jól kitanulják hogyan kell szponzort szerezni meg jól eladnia magad, aztán leginkább az érvényesülés művészetét gyakorolják a mászáson keresztül, de magában a mászásban nagyon közepes szinten vannak.
És akkor hol vannak az igazi mászók?
Jó kérdés. Az letagadhatatlan, hogy a legjobbak ebből akarnak élni és így automatikusan belekerülnek a szisztémába (Steck, Urubko, Bolotov stb.), de emellett van egy csomó mászó, aki minimális szponzor meg mediatizálás nélkül másznak és komolyabb eredményeket produkálnak, mint sok halálra szponzorált mászó. Elég egy párat megemlíteni közülük – Bruce Normand, Mike Turner, Stephane Benoist, Bjorn Aaartun, Mike Fowler, Marko Prezelj -, de a lista végtelen. A legnevetségesebb, mikor van egy mászó, aki ugyanúgy működik, mint például egy Steck (mediatizálas, megélhetés, hírnév stb.), de teljesítménye messze áll az övétől. Ez szerintem a csúcs.
És ez sértő a többi mászóra nézve? Jogosan gondolják, hogy ők kimaradnak valamiből?
Kicsit sértő. Erre írta nekem nemrégen egy ismerősöm, akivel épp ezen a témán vitatkoztunk össze, hogy: “néma gyereknek anyja p****”, de ez nem elfogadható érv arra, hogy egy egész köztudatot becsapjon az ember, egy egész jövőt eltorzítsunk saját érvényesülési vágyból!
Emellett meg jócskán hígítja a mászás eredeti felfogását, meg félrevezeti a köztudatot es egyúttal meghamisítja a történelmet. Mert hamis úton indul a következő generáció felfogása, ezt tekintik majd követendő példának.
Szerinted érdemes manapság nyolcezresre/Everestre expedíciót szervezni? Te látnál benne kihívást? Vagy annyira megváltozott, hogy ez már nem is igazi mászás?
Szerintem nem sok kihívás maradt a “klasszikus” nyolcezreseken. De itt van például az összes nyolcezres megmászása, mert nem csak 14 van, hanem 34 vagy 35 darab van összesen. Ezt még senki nem vette figyelembe. Az összes megmászása, az magában teljesítmény lenne, mert senki sem volt meg 35-ször nyolcezer méter felett. Ebben legalább van valami új, valami ismeretlen. Meg persze van jópár új útvonal, de ezek egyenlőre meg a legjobbaknak is elképzelhetetlen, hat akkor a többieknek!
De akárhogyan is, marad a serpa meg az oxigén probléma. Sok hegymászó beismeri, hogy az utóbbi 30 év technológiai fejlődése sok rizikót és nehézséget lefarag a himalájizmusban (és minden másféle mászásban is). Szerintem már nincs igazi technikai kihívás ebben az expedíciós hegymászásban, legyünk őszinték: kivéve pár utat, az összes nyolcezresre vezető út pár szakaszt leszámítva gyaloglás, nem igazi technikai mászás.
Azokat az utakat ha lehozzuk három vagy négyezer méterre, szinte akárki felmehetne rajtuk. Ez a különbség egy Amin Brakk-kal például, ami “csak” egy ötezres, de ha kétezres lenne, akkor sem lenne rajta több út és nem lennének könnyebbek az utak. Az objektív veszély (lavina, jég/kőomlás) minden hegyen létezik, ami meghaladja a kettő vagy háromezer métert, egy nyolcezresen valamivel nagyobb, de a fizikai törvények ugyanazok és ugyanannyi tapasztalattal meg figyelemmel nagymértékben ki lehet kerülni őket.
Az utóbbi években született pár új út, ami technikailag is nehezebb, de ezeket senki sem ismételte az első megmászás után, semmi összehasonlítási lehetőség nincs azokkal az utakkal, amiket “mindenki” mászik. A legtöbb mászott utat az 50-es és a 70-es évek között mászták először, az akkori szereléssel es az akkori technikai adottságokkal. Ezeken az utakon sétafikálnak a mai mászók a mai hipermodern szereléssel, a rendelkezésükre álló millió információval, a serpák által kiszerelt fix kötelek mellett. Egy jó egészségben lévő, fizikailag edzett személynek nagy esélye van, hogy felérjen egy nyolcezresre, ugyanennek a személynek semmi esélye nincs feljutni egy technikailag közepes nehézségű hatezresre vagy hétezresre. Ez tény! És ez mindent elmond a nyolcezres mászásról. A nyolcezreseken nyüzsög az öszes egohibás mászó meg pénzt kereső profi, aki cipelik a modern társadalom kalandra vágyó pénzes „kivagyok én” díszmászóit.
Az igazi mászásnak nem ez a lelke! Hiába vannak sokan, akik jó szlogenekkel elhitetik az ellenkezőjét, de attól a perctől, hogy a mászás megélhetést “kell” biztosítson, a tiszta szenvedély kompromittálva van és evvel együtt a mászás fejlődésének az iránya is. És ezt nagyjából a saját tapasztalatomon keresztül értettem meg! Sok mászót ismerünk, aki elutasítana egy 60 ezer eurós támogatást, csak azért, mert a szponzor tevekénysége nem felel meg a normálisan pozitív elveknek (természetvédelem, emberi jogok, környezetszennyezés stb.)?
Akkor hősők vagy megélhetési mesteremberek a magashegyi hegymászók?
A mászó ugyanolyan ember, mint akárki más, ami pedig körbe veszi őket és különleges emberekké festi le őket, az legtöbbször csak köd meg szép szavak. Keves az “okos” mászó, aki messzebb lát és gondolkodik, mint a saját érvényesülése és ez egyalátálán nem nívó függő. Ez a hozzáállás a második vilagháború után kezdődött leginkább és a franciák jócskán hozzájárultak a mászás profitorientált tevékenységgé való válásához. Így vált lehetségessé a hegymászás lényegének eltorzítása.
Herzog és Lachenal tipikus példa: Herzog, aki összehasonlíthatatlanul gyengébb mászó volt, igazi karriert tudott építeni a mászásból (az Annapurna alapjain), Lachanal, az akkori idők egyik legkiemelkedőbb mászója pedig maradt a szenvedélyének élő sportember. Meg Terray is őrá építette a karrierje kezdetét. Vagy magyar példánál maradva: Osváth meg Erőss. Vagy Kukuczka meg Messner: hiába volt Kukuczka ötletesebb meg belevalóbb mint Messner, a közvélemény meg sok mászó számára mégis Messner az isten. És akkor nem is beszéltünk egy Kurtyka, Kammerlander vagy Loretan-ról, akik összehasonlíthatatlanul jobbak voltak mint sok más karriert építő mászó.
Fotó: Fucskó László
Fucskó László 1976-ban Erdélyben kezdett hegyet mászni. 1985 óta Franciaországban él, ahol hegyi vezető és vállalkozó. A francia hegymászó elit klub, a GHM tagja. A nyolcvanas évek közepén az elsők közé tartozott, akik a 8a fokozatot elérték Franciaországban, ezentúl érdeklődése egyre inkább az expedíciók és az új utak megnyitására irányult. Az Alpokban és más magashegységekben ötven hosszú utat nyitott meg. Extrém nehézségű utakat és új utakat is mászott Patagóniában és a Himalája hatezres csúcsain (Cerro Torre, Cerro Mascara, Bhagirathi, Shivling, stb.)
