A kézilabdázásban eddigi egyetlen világbajnoki címet szerzett magyar női válogatott (Dortmund, 1965) néhány, még élő tagja közül az egyik legaktívabb minden kétséget kizáróan Ignácz Ilona. A mindmáig teniszben is komoly játékerőt képviselő Ilonka ugyan évtizedek óta Belgiumban él, mégis gyakrabban lehet vele találkozni, mint az itthon élőkkel. Legutóbb az Építők SC 30 éve megszerzett első magyar bajnoki címe megünneplésére repült haza. Ott sikerült vele hosszabban beszélgetni.
Ignácz Ilona, az Építők SC akkori elnökhelyettese (fotó: JochaPress)
– Harminc éve az Építők SC klubjának elnökhelyetteseként dolgozott. Van-e olyasmi, amit a mai eszével másként tenne?
– Az utánpótlás nevelésére mindenképpen nagyobb gondot kellett volna fordítanunk. Azt sem kellett volna hagyni, hogy számos, olyan edző is lehetőséget kapott a sportágban, akik nem rendelkeztek kellő szakmai felkészültséggel. Többen is haveri alapokon keveredtek a kézilabdázás közelébe. Szerencsére nem ezek a botcsinálta edzők vitték a prímet.
– Örülnék, ha mondana ellenpéldát is az akkori fiatalok edzői közül!
– Hát legelőször a Hajnal Józsit említeném, akit túlzás nélkül illetnek a felsőfokú jelzők. Nagyon értett hozzá, szeretettel végezte a dolgát és emberileg is egy tökéletes valaki volt. Alacsony termetű, emberségében viszont óriási volt, a legnagyobb szeretettel gondolok vissza rá!
– Ön ezekben a nyolcvanas években gondolt arra, hogy valaha is edzősködni fog?
– Direkt nem terveztem. Más kérdés, hogy amikor a TF diploma megszerzését követően barátnőmmel, Fleckné Babos Ágival a Vasasba igazoltunk, az ottani sportiskola igazgatója, Barbacsy Imre megbízott egy serdülő csapat összeverbuválásával. Volt olyan szerencsénk, hogy a később sokszoros válogatott Angyal Éva, továbbá az ugyancsak élvonalba jutott Tovbesz Kati és Veréczi Edit kezébe mi adtunk először labdát. Ezek a kezdeti sikerek a későbbi próbálkozásaimnál megnyugtató erővel hatottak.
– Mikor kapott önálló edzői munkára lehetőséget?
– Házasságom révén Belgiumba kerültem, de a szomszédos Hollandiában mutatkozhattam be. A bajnokság hajrájában vettem át a kiesésre álló Sittardia csapatát, amelyet sikerült benntartanom. Sajnos a női kézilabda abban a városban megszűnt, a férfiak viszont európai szinten játszanak.
– A Sittardia benntartása csak az első lépést jelentette.
– Így igaz. A klubnál további két szezont töltöttem el, majd felkértek, legyek a holland válogatott kapitánya. Az a három esztendő nem hasonlítható a mai viszonyokhoz. Az élvonalban heti két edzést tartottak, a válogatottakkal pedig havonta egy hétvégét tölthettünk együtt. Akkor A, B és C-világbajnokságot rendeztek, nekünk nagydolognak számított, hogy benn tudtunk maradni a B-vb mezőnyében.
– Meddig végzett edzői tevékenységet?
– Az utóbbi 4-5 évben már nem vállaltam egész éves elkötelezettséget, de beugróként még most is számon tartanak, és fel is kérnek. Legutóbbi együttesem az ottani NB I/B-ben szerepel, szerencsémre náluk is csak heti két edzésre van igény.
– Mit tart a legfontosabbak ahhoz, hogy valaki jó edző lehessen,
– Első a szakmai rátermettség, majd az emberi tulajdonságok és a játékosokkal való kommunikációs képességek következnek.
– Magyarországon és Hollandiában is otthonos kézilabda ügyekben.
– Női vonalon mindkét ország a legelső vonalban képviselteti magát. Úgy gondolom, a juniorok sikerei nagyban valószínűsítik, hogy ez felnőtt vonalon is így lesz a következő években.
– Beszéljünk néhány szót másik kedvenc sportágáról, a teniszről is.
– Bár Wimbledonban még a régi nagyok uralták a pályát a férfiaknál, de közben egyre komolyabb erők jelentkeznek a fiatalok között. Az osztrák Thiem, a görög Tsitsipas és mások is mind nagyobb tudást képviselnek. A nőknél örültem Simona Halep győzelmének, az viszont elszomorít, hogy a 37 éves, túlsúlyos Serena Williams még mindig döntőt tud játszani.
(jochapress / Jocha Károly)
