Tavaly nyáron Glasgow-ban Dévai Boglárka húsz év után nyert Eb-aranyat a magyar női tornának, ugrásban lett a kontinens legjobbja, és most a tokiói olimpiai éremesélyeseink egyikeként is beszélhetnénk róla. Ám a még mindig csak 19 éves szombathelyi versenyző egyelőre annak is örül, hogy egy kórházi fertőzés után újra edzhet.
-Szeptember első hétvégéjén láthatjuk a szombathelyi világkupán?
– Versenyezni sajnos nem. Két és fél hónapja kezdtem ismét edzeni, azután, hogy újra megtanultam járni… Ma már mind a négy szeren mozgok, napról napra előrébb jutok egy-egy pici lépéssel, és az alapugrásokat is meg tudom csinálni, ennek is örülök.
– A magyar tornasport második legeredményesebb, aktív versenyzője az ugyancsak sérülések és műtétek után visszatérni készülő Berki Krisztián után, meglepő, hogy önről szinte alig hallani.
– Néha én is úgy érzem, mintha kicsit elfelejtettek volna, de Draskóczy Imre szövetségi kapitány azért havonta, kéthavonta felhív, megkérdezi, hogy vagyok. Amióta pedig újra edzésbe álltam, az edzőim, Rácz Gábor és Vizer Erzsébet kisebb videókat is küldenek neki rólam.
– Tulajdonképpen mi történt önnel?
– Tavaly az Eb után egy hónappal az egyik edzésen korláton véletlenül belerúgtam az alsó karfába. Ez mindenkivel megesik, nekem viszont a bal nagylábujjam alsó ujjpercéből lepattant egy kis csontdarab. Különféle kezeléseket kaptam, volt egy kisebb műtétem is, és közben benyeltem egy kórházi fertőzést… Három nappal a vb-utazás előtt a pici hegből elkezdett folyni a genny, a talpam közepéig gennyes lett a lábfejem, lábra sem tudtam állni. A sérülésem, amivel kórházba kerültem, semmiség volt ahhoz képest, ami utána történt velem… A fertőzés miatt két műtétem volt, majd januárban kezdtem újra edzeni, vagyis inkább csak próbálkoztam vele. Ám akkor sem volt az igazi a lábam. Márciusban megint megoperáltak, a két ujjperc közötti ízületet ki kellett szedni, mert a fertőzés teljesen tönkretette, és egy négycentis csavarral pótolták.
– Hogyan történhetett meg mindez?
– Jó kérdés, hogy ki hibázott, hibázott-e valaki, de azóta más kórházat választottam. Végül Budapesten a Semmelweis Egyetem ortopédklinikáján hoztak helyre. Bevallom, nagyon féltem, hogy többet már nem tudok úgy sportolni, mint eddig, vagy már semennyire sem…
– Lehet tervezni, hogy mikor versenyezhet újra?
– Mint megtudtam, olyan problémám volt, amiből a teljes felépülés kiszámíthatatlan. Két-három hete a műtött lábamon előjött egy bokafájdalom, éppen akkor kellett konzultálnom az orvosommal, aki mondta, hogy az ilyen műtéteknek ez az időnkénti fájdalom a természetes velejárójuk. És nem lehet tudni, hogy lesz-e még ilyen, vagy ez volt az első és az utolsó is. Nagyon szeretnék persze minél hamarabb akár csak egy hazai versenyen is elindulni, de nem tudom, mikor tehetem meg.
– A tokiói indulásról letett?
– Teljesen nem dobtam el, mert ha az idén százszázalékosan fel tudnék épülni, akkor talán még lehetne esélyem. De nem is akarok semmit elkiabálni. Az év elején lesz három világkupaverseny, amelyek beleszámítanak az olimpiai kvalifikációs sorozatba. Egy kétéves periódusban nyolc világkupa van, mindenkinek a három legjobb eredményét nézik, vagyis én egyszer sem hibázhatnék, és még úgy is nagyon nehéz lenne megszerezni a kvótát.
– Mindenesetre már az sem mindennapos, hogy talpra állt.
– Nem mondom, hogy könnyű volt, de a tornában élek tizenöt éve, és ha valamit el akarok érni, nem hagyom, hogy bármi is eltántorítson. Próbáltam mindig pozitív maradni, és a legjobbra gondolni.
(mno.hu / Fábik Tibor)
