A hetvenes évek derekán a fradisták egyik legnagyobb kedvence volt. Tizennyolc évesen egy bajnoki mérkőzésen öt gólt szerzett, tízes osztályzatot kiérdemelve a Népsporttól, de végül nem lett belőle válogatott, a nyolcvanas évek elején viszont visszatért a Ferencvároshoz, ahol újabb bajnoki aranyat nyert. Szabó Ferenc később kezdeti sikereinek a helyszínén, Szombathelyen is roppant népszerű lett, de már évtizedek óta eltűnt a nyilvánosság elől.
Szabó Ferencet mindenhol kedvelték (fotó: Havran Zoltán)
– Sok becenévnek sejteni lehet az eredetét, de erre még csak ötletem sincs. Gyenge szójátékkal élve, azt, hogy Kapta, honnan kapta?
– Ezt inkább hagyjuk! Van benne pikáns részlet is, amely csak rám és az egykori játékostársaimra tartozik.
– Ezek szerint nem gyerekkorában ragasztották önre.
– Nem, gyerekként az édesapám után Centernek becéztek, még ma is vannak néhányan, akik itthon, Celldömölkön így szólítanak.
– Erre van tippem, az édesapja nyilván center volt a helyi futballcsapatban.
– Talált. Nagyon jó futballista volt, hívta a Pécs, a Szombathely, de nem akarta feladni a biztos mozdonyvezetői állását. Később mondogatta, jobb játékos lehetett volna, mint én lettem, mire megkérdeztem, miért nem bizonyította be.
– Hamar kiderült, hogy a kis Centernek is van tehetsége a focihoz?
– Ki, de nem csak ahhoz. Az úttörő-olimpiákon a futószámok zömét, a távol- és a magasugrást többször is én nyertem meg, ötödik-hatodikosként a nyolcadikosok között játszottam az iskola kézilabda-válogatottjában is, amellyel megyei bajnokok lettünk. Győrbe mentem középiskolába, ott nem tudták, hogy hétvégenként Celldömölkön futballozom. Az ETO kézilabdázói le akartak igazolni, fél évig nem jártam testnevelésórára, hogy a tanár ne nógasson ezzel. Aztán tizenöt lehettem, amikor jött egy kikérő az MLSZ-től a korosztályos válogatottba, akkor végre békén hagytak a kézilabdával, és egy évvel később már futballistakánt írtam alá az ETO-hoz. Akkor észbe kapott a Haladás, apámmal együtt győzködött az egyik vezető, aki aztán elintézte, hogy Győrben eltépték az igazolásomat.
– Hogyan került képbe újabb egy év múlva a Ferencvárosnál?
– A Haladásban azonnal kezdő lettem, csaknem húsz gólt lőttem az NB I/B-ben, az ifiválogatottban is jól ment, alighanem ezért keresett meg a Fradi 1973 nyarán. Megegyeztünk, igaz, a klub a mai napig tartozik nekem százezer forinttal. Egy évig azonban maradtam még a Haladásnál, de a felkészülés során szétment a térdem, és csak az utolsó öt meccsre tudtam beszállni. Szerencsére a Fradinak így is kellettem.
– Nem volt túl nagy ugrás egy celldömölki srácnak a főváros és az ország legnépszerűbb klubja?
– Sohasem éreztem annak. Már az általános iskola után elkerültem otthonról, megszoktam, hogy nem anyuka kisfia vagyok. Rengeteg tehetséges fiatal volt akkor a Fradi keretében, mint például Nyilasi, Rab, Pogány, Ebedli, Kelemen, Onhausz vagy Takács, akiket mind ismertem, az idősebbek is elfogadtak, szóval sikerült azonnal beilleszkednem.
– A pályán sem lehetett sok gondja ezzel, amire bizonyíték 1974. szeptember 25. Beugrik?
– Persze. A Rába ETO-t 6-1-re vertük, és én öt gólt szereztem. Lehetett volna hat is, de amikor éppen be akartam lőni egy ziccert, Nyilasi megelőzött és fölé vágta a labdát. Ennek ellenére egy ideig nem lettem állandó kezdő. Még az elején Branikovits megsérült, Dalnoki Jenő a középpályára cserélt be, és jól ment a játék. Erre ő a fejébe vette, hogy belőlem középpályás lesz a Honvéd és a Haladás ellen is. Előbbi meccsen Kocsist Lajos mindig kicselezett, utóbbin Halmosi Zolit képtelen voltam utolérni, annyit futott. Később megsérültem, Máté János remekelt középcsatárként, és sokáig nem tudtam kiszorítani a csapatból.
(mno/sport/Pajor-Gyulai László – a teljes cikk az mno.hu/sport oldalon olvasható)
