Vannak a magyar sportban olyan kiválóságok, akik mindenféle feltünés nélkül tették-teszik a dolgukat, közben egyre szebb eredményeket értek el itthon és külföldön, miközben a nevüket csak véletlenül lehet hallani. Ebbe a „csendes-dolgos” kategóriába biztosan beletartozik a ma már 77 éves Seres Ferenc, akit abból az alkalomból keresett fel a Székesfehérvárral határos Pátka községben Ancsin László, az MBSZ főtitkára, hogy átadja neki az utóbbi két évben át nem vett szövetségi ajándékait.
Seres Ferenc és Ancsin László (fotók: jochapress)
Az olimpiai bronzérme (1980, Moszkva) mellett világbajnoki és két Európa-bajnoki bronzzal is büszkélkedő házigazda örömmel és köszönettel fogadta a látogatást, majd szívesen szólt pályafutása számára fontos és érdekes eseményeiről, történéseiről.
– Tiszakécskén első edzőnk, Kovács Sándor szinte szó szerint becsalogatott bennünket ikertestvéremmel, Imrével a birkózók edzésére. Tizenöt évesek voltunk, Imréé lett a szabadfogás, nekem maradt a görög-római fogásnem. Utunk évekkel később a Szolnoki MÁV-ba vitt, de igazán itt, Fehérváron, a Szondi SE-ben bontakozhattam ki, ahova Tombor István hívott, mivel be kellett vonulnunk katonának.
– Azután leszereltek és itt is maradtak.
– Dolgos évek következtek, óriási küzdelmekkel. Annak idején sokkal nagyobb volt a konkurenciaharc, mint mostanság. Ott volt a nyakamon a Bíró Lacika, a Marosvölgyi Bélát is említenem kell, de a legtöbbet mint igen komoly edzőpartnernek, a Vadász Csabinak köszönhetek.
– Az első felnőtt bajnoki címét 1971-ben, 26 évesen szerezte.
– Lassan érő versenyző voltam, viszont sokáig tartottam is a szintet, hiszen 42 éves koromban, 1989-ben még mindig képes voltam elvinni a fiatalok elől a bajnoki aranyérmet. Negyvenhat évesen még „jó voltam” egy egyéni bronzéremre, a csapatbajnokságon pedig 50 évesen is érdemben tudtam segíteni klubomat, a Szondi SE-t. A 15 évvel fiatalabb Vadász Csaba éveken keresztül állandóan azt kérdezte: papa, mikor hagyod már abba?
– A múltidézésben már eljutottunk a végelszámolásig, amely során hat felnőtt bajnoki elsőséget számlálhat. Legnagyobb sikeréről, a moszkvai harmadik helyről viszont még nem esett szó.
Seres Ferenc a Honvéd Szondi György SE örökös bajnoka
– A nemzetközi porondon 1971-ben mutatkozhattam be, a balul sikerült müncheni olimpia után pedig 1973-ban már vb-bronzéremmel jöhettem haza Teheránból. Hosszú menetelés, komoly nemzetközi erőpróbák után értem el 1980-ban Moszkváig, amikor 35 évesen Hegedüs Csaba szerint már öreg voltam. Szerencsére Tombor Pista bácsi egy éjszakán át érvelt, mire a kapitány beleegyezett, hogy ott legyek az olimpián.
– Tucatnyi világversenyen megfordult, kikre emlékezik különösen a sok nagyság közül, akiket látott testközelben?
– Örülök, hogy sok magyar a legelső vonalban birkózott. Polyák Imre abszolút példakép volt, mellette Varga Jánost és Rácz Lajost is kiemelten kell említenem. Rácz Lajossal sok éven át együtt meneteltünk. Ő abban különösen nagy volt, ha megszerzett akár csak egy pont előnyt, azt képes volt megőrizni. Varga Jancsival azért is szimpatizáltam, mert 1972-ben, Münchenben tőlem ugyanúgy elvették a nyerhető meccsemet, mint Vargától. Csak ő egy némettel meccselt, én pedig egy románnal…
– Visszavonulása után is maradt Székesfehérváron.
Seres Ferenc és felesége
– Nekem nem okozott gondot a fizikai meló, így a Videotonban öntőként dolgoztam, egészen a nyugdíjazásomig. Majd a fehérvári lakásunk árából vettem Pátkán ezt a mára már felújított, eléggé „lepukkant” parasztházat, ahol mindig van tennivalóm. Jót is tesz az örökös mozgás, a ház mögötti, szép nagy területet megművelem, baromfikat is tartok. Csak így történhet meg, hogy ma sem vagyok több 52 kilónál, tehát ha kellene, simán tudnám hozni a 48 kilót. Mivel a korom miatt már veteránként sem léphetek szőnyegre, így marad a háztáji munka, meg a régi társakkal a laza kapcsolattartás. És ami a legfontosabb, jól élünk a feleségemmel. Két fiunk közül a kisebbnél van két unoka is, így teljes az életünk.
(jochapress / Jocha Károly)
Post Views: 1
