Rendkívül színes és gazdag Orendi Mihály pályafutása. Volt a nyíregyházi atléták sikeres mesteredzője, gondozta a debreceni városi sportiskolát, meghatározó szerepe volt több hazai világverseny, nevezetesen huszonegy világ- és Európa-bajnokság szervezésében. Ma két sportági szövetségben, az úszóban és a korcsolyázóban tölt be fontos tisztséget. Kedvenc témája az utánpótlás-nevelés.
Szekeres István • Csupán két nagy, közösségi sikert emelek ki Orendi Mihály sikeres pályafutásából, a sok közül. Az egyik nyíregyházi, ahol két évtizeden át volt az atléták vezetőedzője (és lett mesteredző). A tanítványai 72 bajnoki címet szereztek, ráadásul 1980-ban – a vidéki egyesületek közül elsőként – megnyerték az országos pontversenyt a két gigavetélytárs, a Honvéd és a Dózsa előtt.
A másik Debrecenhez kötődik. A Sportcentrum igazgatója, a város sportlétesítményeinek a gazdája és világversenyek szervezője volt. 2006-ban átvették a városi sportiskolát, tizenegy szakosztállyal, hogy az legalább a létesítmények bérleti díjától mentesüljünk. Azt a célt fogalmazta meg az utánpótlás-nevelésben: úgy kell dolgozni, hogy a fiatalok felnőttkorban is legyenek sikeresek. Mégpedig változatlanul debreceni színekben. 2013-ban elnyerték az év legeredményesebb sportiskoláját megillető elismerést.
Beszélgetésünk témája – ez aligha meglepetés – az utánpótlás-nevelés volt, de meglepő fordulattal kezdődött. Orendi Mihály ugyanis elmondta, hogy nem egészen ért egyet a Hét interjújának korábbi vendégével, Köpf Károllyal, aki az utánpótlás szakemberellátottságát szörnyűnek nevezte.
– Ön szerint jobban állunk?
– Rosszabbul. Amit Károly barátom, akivel közös, nyíregyházi gyökerünk van, szörnyűnek minősített, én azt egyenesen tragikusnak. És már a huszonhatodik órában vagyunk!
– Vészhelyzetekben a huszonnegyediket szokták emlegetni. Mi az a plusz kettő?
– Kiesett negyedszázad a színvonalas edzőképzésből és a folyamatos továbbképzésből. Ma már ott tartunk, hogy hiányoznak az edzőket felkészítő, kellő gyakorlati tapasztalattal rendelkező szakemberek is. Következésképpen nincs, nem is nagyon volt, utánpótlásedző-képzés sem. Pedig az másik szakma. Tessék megfigyelni a pedagógusképzés felépítettségét: óvónő, tanító, tanár, mind adott korosztályt szolgál.
– De ha nincs elég felkészítő szakember, akkor mit lehet tenni egyáltalán?
– Mese nincs, huszonegyedik századi tudással felvértezett, külföldi szakembereket kell bevonni a teljesen megújított edzőképzésbe.
– Nálunk, akik joggal vagyunk büszkék arra, hogy a szakembereink tudása révén vertük meg a világot?
– A huszadik századot uraltuk. Még ma is megvan néhány sikeres végvárunk, de tudományos megalapozottságban, korszerű infrastruktúrában és az edzésmódszertanban elszalad mellettünk a világ.
– Ma a magyar sport kiemelt állami támogatást élvez, megvan a mód sok hiányosság eltüntetésére…
– Hofi Géza klasszikusát idézem. Tud úszni? Nem. És ha megfizetem?… A tudást, a tapasztalatot, a kreativitást nem árusítják. Mondok példát is. Edzőket kértem fel arra, mindegy hol és kiket, hogy készítsenek egyhetes mintaedzéstervet októberre, áprilisra és az év főversenyének a hetére – tíz és tizenöt éves tanítványoknak, illetve felnőttnek. Túl azon, hogy egy részük nem is értette, mit kérek, mert ilyesmit még soha nem csinált, az eredmény is döbbenetes volt: a különböző korosztályoknak különböző időszakokra szóló tervekben kizárólag mennyiségi különbségek jelentek meg, az edzések számáról és terjedelméről.
– Tudom, más világról van már szó, de mi volt például a nyíregyházi atlétika sikerének a titka?
• Forrás: Jochapress
– Tudatos, tervszerű, igényes munka. Például a tehetségkutató-beiskolázási rendszerünkben. Elmentünk mind a hét járásközpontba, és felmértük a környék összes hetedikes tanulóját. Nem atlétikai pályán, mert az nem volt. Képességeket vizsgáltunk. A legjobbakat – a második lépcsőben – meghívtuk egyhetes, bennlakásos, nyíregyházi felmérőtáborba. Ugyancsak meghívtuk dr. Malomsoki Jenőt, a biokémia és sportélettan professzorát és dr. Rókusfalvy Pált, a sportpszichológia tudósát. Szívesen jöttek, tanácsot is adtak, és – kutatómunkájuk részének tekintve – maguk is részt vettek a mérésben és az eredmények értékelésében. Ezzel kezdődött a szó valódi értelmében vett nevelési-kiválasztási folyamat. Később, nyolcvanötben, a Vasvári Pál Gimnázium lett a partnerünk, ahol a versenyzőink sportosztályban tanulhattak, jól összeegyeztetve az iskolai kötelezettségeket és a sportot. Miközben mi minden iskolai szünetben továbbképzést szerveztünk, meghívott előadókkal, amelyen az edzőink is előadást tartottak a munkájukról.
– Más világ volt. Olyan értelemben is, hogy a falusi srácokban még fellelhető volt az őserő?
– Csak egyetlen, nekem nagyon emlékezetes példa. A mátészalkai felmérésen Pásztor István, aki akkor a csengeri általános iskola testnevelő tanára volt (sajnos, már nincs köztünk) odahozott egy kábé százötven centis srácot, akiről azt mondta, hogy túlugorja saját testmagasságát. Meghívtuk a következő, nyíregyházi összejövetelre. Lehet, hogy közben nőtt egy-két centit, de nem számított, mert a százhatvanat is átvitte. Pálóczi Gyulának hívták. A kitűnő „rugói” révén végül távolugrásban lett felnőtt Európa-bajnok. Sajnos, nemrég volt a hetedik évfordulója annak, hogy fiatalon, 47 évesen elvesztettük.
– Én 1980-ban jártam a Vas megyei Kenyeriben, ahol a település testnevelő tanára futóiskolát indított, és a riportban elmondta: már a falusi gyereknek is szervezni kell a mozgást, mert nem szerves része az életének.
– Azóta – a sport szempontjából – tovább romlott a helyzet. Ma már nem lenne elég a mi nyíregyházi tehetségkutató módszerünk sem. Mert ráadásul a fiataloknak olyan érdekessé és vonzóvá kell tenni a sportolást, és az is külön tudomány, hogy naponta legalább néhány órára, az élmény kedvéért szívesen szakadjon el a számítógép virtuális világától.
