A Tűzszekerek című filmnek, valamint Vangelis emlékezetes zenéjének köszönhetően már mindenki ismeri Harold Abrahams és Eric Liddell történetét. A két brit sprinter 100 és 400 méteren szerzett aranyérmet az 1924-es párizsi játékokon. De mi is történt valójában az Olympique de Colombes stadion salakpályáján 95 évvel ezelőtt?
Harold Abrahams és Eric Liddel
Az 1981-es Tűzszekerek (Chariots of Fire) nyitó képsoraiban 30 fiatal, fehérbe öltözött brit atléta fut az angol tengerparton Vangelis felemelő muzsikájára. Közülük meséli el Hugh Hudson rendező 4 Oscar-díjjal jutalmazott munkája két fiatal sportoló történetét, akik az 1924-es olimpián kerültek be a sporttörténelem nagykönyvébe. A film címe is valami hasonlóra, Illés próféta mennybe menetelére utal, amely akár a történet allegóriájaként is értelmezhető, de magát a kifejezést William Blake Jerusalem című versének “Bring me my chariot of fire.” sora ihlette. A Cambridge-i Egyetem angol diákja, Abrahams; valamint a hithű keresztény, skót misszionárius, Liddell legalábbis biztosan hasonlót élhettek át 1924-ben, Párizsban.
Harold Abrahams és Eric Liddell rivális sprinterek voltak, akik számos brit versenyen aratott győzelmükkel szereztek maguknak nevet az Egyesült Királyságban. A legenda szerint mindössze egyszer futottak egymás ellen 100 méteren, ekkor Liddell győzedelmeskedett. Várva várt nagy ötkarikás összecsapásuk azonban végül elmaradt. Amikor 1924 januárjában Liddell megtudta, hogy a 100 méteres előfutamokat vasárnap rendezik, megtagadta a részvétel. Jámbor keresztényként kötelességének érezte, hogy tiszteletben tartsa „az Úr napját”. Ettől a ponttól kezdve minden energiáját a 400 méterre való felkészülésbe fektette. Liddell a rá nehezedő komoly külső nyomás ellenére is kitartott a döntése mellett. Visszalépése Hudson filmjében is központi szereppel bír, ugyanakkor abban eltér a valóságtól, hogy Colin Welland forgatókönyvében a skót futó csak az utolsó pillanatokban tudja meg a selejtezők időpontját.
A legrövidebb táv 17 előfutamára a keresztény favorit nélkül került sor. Abrahams kényelmesen nyerte a sajátját, csakúgy, mint a címvédő világrekorder Charles Paddock (USA), valamint Jackson Scholz, az amerikai atlétika legújabb fiatal csillaga. Mindhárman sikerrel vették a negyeddöntőket is ugyanezen a napon.
„Az elődöntő minden milliméterére tisztán emlékszem. Azzal a tudattal utaztam Párizsba, hogy ott négy profi amerikai sprinterrel kell szembenéznem, és nem áltattam magam azzal, hogy bármi esélyem is lenne a győzelemre” – folytatja a történetet Abrahams egy 1956-os visszaemlékezésében. „Az elődöntőben beragadtam a rajtnál, de így is sikerült nyernem. Sokan úgy gondolták, hogy ez volt az addigi legjobb teljesítményem, és azt kérdezgették, ’mi történt volna, ha nem ragadsz be a rajtnál? Nem futottál volna jobb időt?’ A válaszom nem, mert olyat hajtottam végre, amire sosem lettem volna képes, ha nem maradok le az elején.”
Július 7-én, a döntő napján a már magabiztos Abrahams öt versenytársa mellett egyetlen európaiként állt a rajtvonal mögé. Az angol végül 10.6-os új olimpiai csúccsal győzött Scholz és az új-zélandi Porritt előtt. Ő lett az Egyesült Királyság első 100 méteres olimpiai bajnoka, sőt, a későbbiekben is mindössze ketten követték: Allan Wells 1980-ban Moszkvában, valamint Linford Christie 1992-ben Barcelonában.
Közben Liddell is felkészült a versenyzésre, és rajthoz állt 200 méteren, Abrahamssel egyetemben. A döntőben a két britet 5 amerikai vette körbe, köztük Scholz, aki javítva százas botlását ezúttal győzött, Paddock előtt. Liddellnek a bronzérem jutott, Abrahams hatodikként zárt.
A vasárnap nem versenyző Liddel 400 méteren kárpótolta magát
A „repülő skót” fő versenyszáma, a 400 csak ezután következett, ahol a külső pályát kapta, vagyis „vakon” kellett futnia. Habár nem tartozott a favoritok közé egy olyan mezőnyben, melynek tagja volt az amerikai világcsúcstartó Horatio Finch is, Liddell a gyors kezdése után is képes volt tartani sebességét, és végül 8 tizeddel Finch előtt szakította át a célszalagot. 47.6-os ideje új olimpiai rekord lett, amit 1936-ig nem döntött meg senki.
„Az első 200 méteren olyan gyorsan futottam, amennyire csak tudtam, majd Isten segítségének köszönhetően a második 200-on még erősebb voltam” – nyilatkozta a később Liddel a The Guardiannak. A két sportoló sikerszériája még itt sem ért véget: Abrahams a 4×100-as váltó tagjaként még egy ezüstérmet is szerzett a játékokon.
Diadalmas hazaérkezésüket követően Liddell és Abrahams útjai elváltak egymástól. A skót visszatért Kínába, hogy folytassa misszionárius munkáját. 43 évesen egy japán internáló táborban lelte halálát Tianjinben, pár hónappal a 2. világháború vége előtt.
Abrahams 1925-ben sérülés miatt fejezte be sportolói karrierjét. Az 1928-as amszterdami játékokon a brit válogatott felkészülését irányította, majd 40 évig dolgozott újságíróként, a BBC-nél pedig az olimpiákat kommentálta. Több könyvet is írt a játékokról.
Abrahams 1978. január 14-én, 78 évesen hunyt el. Temetése a Tűzszekerek egyik záró jelenete. A film aztán ugyanúgy ér véget, ahogy elkezdődött: fehér ruhás fiatal brit férfiak futásával a tengerparton…
A jelenet olyannyira epikus, hogy a 2012-es londoni olimpia nyitóceremóniáján is megidézték Mr. Bean, azaz Rowan Atkinson, valamint Sir Simon Rattle és a Londoni Szimfonikus Zenekar (London Symphony Orchestra) közreműködésével.
(Forrás: olympic.org; képek: MTI, IOC)
