Amikor a legjobb volt az MTK judo szakosztálya, akkor szüntették meg!

Hogyan lesz valaki hetven táján tősgyökeres budapestiből érdi lakos? A válasz nyilván ahányféle alanyról van szó, annyiféle. Ez alkalommal a hatvanas évek egyik judós kiválóságától, a sportág egyik hazai úttörőjétől, Pozsár Mihálytól kértem. A többszörös magyar bajnokot, az MTK egykori sportolóját ugyanis az Érd városának egyik határvonalát képező Alsóvölgyi úti lakásában volt szerencsém meglátogatni.

– Három gyermekünk van – válaszolt a házigazda -, akik közül a lányunk innen nem messze lakik. Gondoltuk, valamelyikükhöz közel kellene élnünk, hogy ha valami gond-baj lesz velünk, legyen valaki lőtávolságon belül, akitől segítséget kérhetünk.

– Miután az első tizennégy éven már szerencsésen túljutottak, így a gondok inkább majd csak azután következhetnek. Így nem volt semmi akadálya, hogy rátérjünk Pozsár úr életútjának sporttal kapcsolatos eseményeire.

– Tizennyolc évesen kerültem Berettyóújfaluról Budapestre, addig semmilyen érdemi kapcsolatom nem volt a sporttal. Elhelyezkedtem az EMG gyárban, az egyik kollégám pedig röviddel később már vitt is magával az MTK judósai közé. Ez 1956 őszén történt, néhány héttel később pedig a forradalmat követő hónapokban sokan elhagyták az országot. Kevesen maradtunk hadra foghatóak, ami nekem alapvetően kedvező változás volt. A megritkult mezőnyben egy évvel később nehézsúlyban (+83 kiló) már junior országos bajnokságot nyerhettem. Azért is szerencsésnek mondhatom magamat, mert „egyből” Pulmann Jánoshoz, a „Hanzihoz”kerültem, aki nagyon jó edző volt.

– Van-e valami extra tény, ami Pulmann nevéhez köthető?

– Hanzi, a Vincze Tibor és a Sági Józsi bácsi voltak a legelsők ebben a sportágban hazánkban. Ők tették le az alapokat, amire azután tovább építkezhettünk.

– Újabb egy év elteltével Ön már a felnőtt válogatott ajtaján is kopogtatott.

– Igen, ez így történt. 1958-ban bekerültem a keretbe, 1961-ben pedig már a számomra korábban elképzelhetetlen dolog is megtörtént: kiutazhattam a világbajnokságra. Galambos Márton, Legény István, Lévárdi Tibor, Rigó László és Csánó Zoltán voltak akkoriban a legjobbak. Egyéniben egyszer, csapatban többször is bajnok lettem. Akkoriban csak két, igazán komoly klub működött: az MTK és az Újpest. A többiek csak statisztáltak a mi küzdelmeinkhez. A legnagyobb poén egyébként az, hogy amikor a legjobb volt az MTK judo szakosztálya, akkor szüntették azt meg. Ha jól emlékszem, ez 1969-ben történt.

– Ennek a pályafutásnak a legszebb története a világbajnoki részvétele volt, 1961-ben. Kérem, emlékezzen egy kicsit vissza erre a párizsi eseményre!

– Az egy igen komoly mérföldkövet jelentett a sportág történetében, ugyanis akkor taszították le a trónról először a japánokat. Konkrétan pedig a holland Anton Geesinknek sikerült ez az addig soha nem volt bravúr. Én pedig azért kerültem ki a vb-re, mert abban az évben nekem volt itthon a legjobb eredményem. Más kérdés, hogy amilyen szaktudással mi akkor rendelkeztünk, az kevés volt ahhoz a világbajnoksághoz. Mindössze egy meccsen léphettem tatamira, az én 83 kilómmal szemben a 160 kilós olasz Tempesta állt, aki egy támasztott gánccsal megdobott, de a következő fordulóban ő is kiesett. Ez az emlékeim szerint mintegy 70 indulót vonzott vb azért is különleges volt mai szemmel, mert akkor még nem voltak súlycsoportok. Mindenki együtt indult. Egyébként mindössze ketten voltunk a francia fővárosban: Somodi Zsigmond és én. Somodiról azt kell tudni, hogy ő volt a judo szövetség első főtitkára, aki értett is a sportághoz, meg jó menedzseri tulajdonságokkal is rendelkezett.

– Mit jelentett Önnek ez a világbajnoki szereplés?

– A nagy sportélmény mellett azt is, hogy ismert ember lettem. Rengeteget szerepeltem az újságokban. Az MTK-ban is nagyon örültek a vb-re történt kijutásomnak. Egyébként mi voltunk a magyar judo úttörői, akiket nagyon sokszor el is vertek, de közben nagy léptekkel haladtunk előre. Különösen a németekkel, a lengyelekkel és a csehekkel találkoztunk gyakran, mert ők voltak elérhetők számunkra. Olyanok voltak, akiktől sokat lehetett tanulni. Tulajdonképpen egy, a lengyelekkel, a Nemzeti Sportcsarnokban vívott meccsünknek köszönhettem a világbajnoki kijutásomat is, mivel 15 másodperc alatt megnyertem a meccsemet, s ez egyben a csapatversenybeli győzelmünket is eredményezte.

– A két, vezető szakosztályról is szó esett. A versenyzőtársak közül kikkel volt jobb, ha úgy tetszik, baráti kapcsolatban?

– Még a legnagyobb ellenfelekről is elmondhatom, hogy igen jóban voltunk. A Dózsában például Vincze Dezsővel és Dávid Tamással gyakran szembekerültem, de a tatamin kívül jó volt közöttünk a hangulat. De ugyanígy voltam az akkori évek meghatározó judósaival, Gyebnár Ferivel, Zatykóval, Madarival és a többiekkel is. A legjobb cimborám az újpestiek közül a későbbi válogatott kapitány, a Horváth Pista volt. Általában elmondhatom, hogy nagyon nagy csatákat vívtunk a csapatbajnokságokon. Egy alkalommal például szembekerültem a bokadobásairól méltán híres Szabó Ferikével, akivel döntetlent csináltunk. Amikor a válogatott tagjai lezuhantak Pozsony mellett, az itthoniakkal Horváth Pistával ketten foglalkoztunk.

– Mikor és miért hagyta abba a versenyzést?

– A repülő balesetét követően, 1969-ben Horváth Pista és én kaptunk megbízatást arra, hogy a válogatott mellett dolgozzunk. Ebben az időben érkezett két japán edző – Daigo és Murai – is Magyarországra, akkoriban már a puszta jelenlétük is hatalmas szenzációt jelentett! Egyhetes edzőtáborra került sor, amelynek során napi két edzés szerepelt a programban, ahol rengeteget tanulhattunk tőlük.

– Milyen dolguk volt akkoriban az edzőknek!

– Kilenc évig feleltem az utánpótlás válogatottakért, de mellette az elektrotechnikusi végzettségemnek megfelelő állást végig betöltöttem. Ezután felkértek a Spartacus Sportiskolájának a vezetésére, ahol nagyságrendileg megint eltöltöttem egy évtizedet. Éveken át az én csoportomban volt a későbbi élversenyzők egyike, a Szabó Ferike is. S jut eszembe, amikor Pakson voltuk edzőtáborozni, csak a későbbi olimpiai bajnok Kovács Anti, meg három, másik gyerek csinálta végig az edzéseket, a többiek meglógtak… Amikor ezt is befejeztem, előbb bíráskodásra adtam a fejemet, majd később, mint zsűri elnök igyekeztem a sportágat szolgálni. Akkor vonultam végleg vissza, amikor megkaptam a nemzetközi bírói minősítésemet. Egyébként 1994 óta vagyok nyugdíjas.

– Amióta nincs hivatalos kapcsolata a sportággal, próbál vonalban maradni?

– Az eseményekre évek óta nem tudok elmenni, viszont amit az interneten el lehet érni, azt mind igyekszem elolvasni, illetve végignézni. Laza rendszerességgel össze szoktam „trombitálni” a volt versenyzőtársakat az MTK-ból egy kis baráti beszélgetésre. Ennyi.

– A sportággal és annak vezetésével milyen a viszonya?

– Jelenleg csak egy, igazán nagy sikerre is képes versenyzőt látok, ez pedig a 90 kilós Tóth Krisztián. A szövetséggel alapvetően laza, de jó a kapcsolatom. Éppen a vírusinvázió előtt kezdeményezett dr. Tóth László elnök úr egy találkozót az idősebbekkel, de az egészségügyi viszonyok ezt nem engedték meg. Az adott helyzetben nagyon jólesett a figyelmességük, ugyanis én is kaptam postai úton egy csomagot tőlük, aminek igazán tudtam örülni!

(jochapress / Jocha Károly)

Tags:  , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,