A pénteki sportnapilap címoldalán ellentmondást nem tűrő főcímben értesülhettünk róla, hogy -Széttépjük a cseheket!- Hogy ezekkel a semmitmondó nyilatkozatokkal tényleg nem megyünk semmire, azt a történések fényesen bizonyították. Fazekas Nándor jóslata ugyanis pont fordítva sült el: a csehek tépték szét a magyar válogatottat…
Sajnos, nem először bizonyosodik be, hogy a kritikus erőpróbák előtti nyilatkozatokban mindig optimista magyarok – és ez nem csak a kézilabdázókra igaz! – az esetek nagyobb részében a pályán már koránt sem olyan ellentmondást nem tűrően játszanak, mint azt az előzetes fogadkozásaik alapján várni lehetne. A csehek elleni döntő ütközeten is ez történt. Bebizonyosodott, hogy a -hajtottunk- (ezt Iváncsik Gergő mondta a meccs után) nem elég, ennél több is, más is kell.
Hogy mennyivel? Például annyival, amennyivel a csehek a rendkívül rossz kezdés után is képesek voltak töretlen akarattal küzdeni. Pedig számukra sokkal rosszabban kezdődött az Európa-bajnokság, mint a mieinknek. Előbb 37-25-ös, katasztrofális vereséget szenvedtek a spanyoloktól, majd a franciák ellen is hat-hétgólos hátrányban folydogált a meccsük. S innen is képesek voltak újítani: 18-18-nál utolérték az olimpiai- és világbajnokot! A találkozót végül elvesztették 21-20-ra, de tartásban óriásit erősödve várhatták a magyarok elleni sorsdöntő 60 percet.
Ilyen előzmények után semmiképpen sem lett volna szabad kiereszteni a palackból az egyik magyar betegség szellemét, a hurráoptimizmust. Az első két forduló alapján meg különösen nem. A cseheknek ugyanis a látottak alapján legalább 50 százaléknyi esélyük volt a sikerre, amire céloztunk is, s ami messzemenően be is következett.
Hiba lenne személy szerint bárkire is -ráverni- a vereséget. Csoknyai előzőleg megmondta, ha úgy játszunk, mint a 
spanyolok ellen, kiesünk. Úgy játszottunk, ki is estünk. Be kell látni, a magyar válogatott játékosállománya egyáltalán nem jobb a többiekénél, bizonyos posztokon pedig egyértelműen gyengébb. A legnagyobb hiányposzt a jobboldali átlövőé. Ott sem Krivokapics, sem Laluska nem tudott maradandót alkotni. Krivokapicsot – aki a 113 kilójával semmiképpen nem lehet képes tartósan nemzetközi szinten játszani – a franciák annyira nem vették komolyan, hogy gyakran meg sem próbálták lesáncolni. Krivokapics pedig szórta a gólokat; 8-10 méterről, egyenesben érvényesülhetett a lövőereje. A spanyolok ellen már elszürkült, a jól védekező csehekkel szemben pedig már csak büntetőből tudott betalálni, kapura azonban egyáltalán nem volt veszélyes. Laluska hiába két méter magas, a védekezésben a gyorslábú csehek szinte akkor kerülték meg, amikor akarták.
Krivokapics mellett Eklemovics a másik honosított játékosunk; mindketten tisztességes sportemberek, Eklemovics kiugró teljesítményre is képes, de – a szerbek előzőleg már mindkettejükről évekkel korábban lemondtak. Az -igazi- magyar, Nagy László a lelépés útját egyengeti – sokkal korrektebb lenne, ha már régen lezárta volna ezt az ügyet, ami a mai világban hovatovább természetes dolognak számít. A harmadik, még 2002-ben honosított kubai Pereznek most is a válogatottban lett volna a helye, ám a 39. évében járó, változatlanul világklasszis játékos csak addig volt magyar, ameddig veszprémi klubja ezt támogatta. Pedig ha meccsenként csak kétszer tíz percet a pályán van Wiener Neustadtban, sok minden másként alakulhatott volna. Perez témája viszont tabu, a szövetség vezetése sem törte össze magát azért, hogy Carlos visszatérjen új hazája válogatottjába.
A cseheknek nem voltak ilyen problémáik sem, mivel ők nem a honosításokban keresik a megoldást – alighanem ez a szerencsésebb út. (Viszont majd minden játékosuk a német Bundesligában erősödik. Egyáltalán nem véletlen, hogy Filip Jicha (képünkön) 14 gólt tudott lőni a magyar kapuba!) Egy magyarnak született Ilyés Ferencnek nem okozott gondot a magyar válogatottság. A csupa szív játékos nagy peche, hogy hosszas sérülést követően éppen a csehek ellen esett nagyot a teljesítménye. Ugyancsak az elismerés hangján kell szólni Császár Gáborról, aki éppen csak felépült kézközépcsont töréséből, s a csehekkel szemben így is megmutatta átlagon felüli képességeit.
A kapuban csak Fazekasra lehet hosszabb távon számítani. Puljezevicsnek meg kell köszönni az eddigieket, de a jövő mindenképpen a Mikler-Liszkai párosé lehet. A széleken Iváncsik Tamás és Gergő ellenében Gulyás és Törő jobb benyomást tett. A beálló posztján Gál Gyula extra dolgait senki nem vitatja, de mennyivel jobb lehetne, ha a könnyelműségeiről le tudna mondani? Schuch az előzmények során többet ígért, az átlövő Katzirzban több van, de csak addig, amíg nem méregből akar játszani.
Az új kapitány, Csoknyai István – aki elismerten igen nehéz alaphelyzetben vállalta el a feladatot – önkritikusan bevallotta, számos hibát bizonyára elkövetett. Ám az vesse rá az első követ, aki h
elyében sokkal nagyobb csodát tett volna. Be kell látni, hogy a férfi válogatottnál kevés a nemzetközi szinten a siker reményében bevethető játékosunk, az egyes posztokért pedig igazán vérre menő konkurenciaharc pedig végképp hiányzik.
Bármilyen döntések is születnek is a következő feladatra, a világbajnoki selejtezőre készülvén, a minta előttünk van. Csak olyan nemzeti válogatottat érdemes foglalkoztatni, mint a minket most elbúcsúztató cseheké volt három fordulón keresztül Wiener Neustadtban. Ők ugyanis képesek voltak nagy vereség, majd a franciák elleni, nem túl szerencsés, egygólos vesztést követően is változatlan fordulatszámon hajtani, az első perctől az utolsóig küzdeni céljuk megvalósításért. Tették ezt úgy, hogy nem nyögés lett a vége, mert bizonyára nagyon jól felkészültek és megvolt az egészséges tartásuk is, amely megfelelő erőtartaléknak bizonyult.
Fotók: JochaPress
