Igaly Diána Athénben, az aranyéremmel. Fotók: jochapress.hu
A heti kétszer két órára korlátozott edzési lehetőségek miatt az utánpótlás nevelésével sem tud foglalkozni Igaly Diana, aki még ma is versenyezne, megfelelő felkészülési lehetőségek esetén.
Az Igaly családban hagyomány az erdő, a mező, a fegyver, a vad és a vadászat szeretete. Így hát, ha fiúgyermek született volna, természetesen a Nimród név vár rá, de miután lány lett a kis jövevény, őt a szülők a vadászat istennőjéről, Dianáról nevezték el.
– Puskás ember lett végül magából is, igaz, nem annyira a vadakat, sokkal inkább az agyagkorongot riogatta.
– Van ugyan vadászvizsgám, de a vad elejtése helyett inkább az erdőn-mezőn történő cserkelés, a vadak megfigyelése szerzett örömöt, amelyre bőven volt alkalmam édesapám, Igaly József társaságában. Ugyancsak általa ismerkedtem meg a skeet lövészettel, hiszen mondhatni ő volt ennek a sportnak a hazai úttörője, és akihez aztán édesanyám is csatlakozott, mint örökös magyar bajnok és csúcstartó. Megvolt hát a családi háttér, mégis komoly unszolás kellett ahhoz, hogy szüleim rábólintsanak arra, hogy kislányuk a lőállásba léphessen. Ellenkezésüknek és érvüknek – mármint, hogy ez kifejezetten fiús sport – van némi alapja. Egy fegyver, amely húsz-huszonöt kilóval rúg vissza, nem feltétlenül törékeny kislány kezébe való. Persze jó mester irányításával, a jó technika elsajátításával biztonságosan el lehet kerülni a kék-zöld foltokat, és én apám kezében jó helyen voltam. Így elmondhatom, engem sosem bántott a fegyver.
– Meggyőzte tehát a szüleit, hogy csakis ez az a sportág, amelyet szívesen művelne. Igaza lett, hiszen idővel jöttek is az eredmények.
(Fotó: Reuters, Balogh László)
– Tizenöt évesen indultam első versenyemen, Miskolcon, és rögtön a legtehetségesebb versenyzőnek járó különdíjjal jutalmaztak, pedig alig találtam el a korongot. Ez óriási lökést adott, motivációt jelentett, és három évre rá már junior Európa-bajnok lettem olyan eredménnyel, amely a felnőtt mezőnyben második helyezést ért volna.
– Mi a szeretni való ebben a sportban, mi az, amiért érdemes újra és újra fegyvert fogni?
– Nehéz lenne ezt pontosan megfogalmazni. Ám, ha kipróbálná, rögtön megértené, mi a szépsége, gyönyörűsége. Az biztos, akik ide eljönnek mint kezdők, pillanatok alatt csúnyán „megfertőződnek”. Kiváló reflexet, rövid reakcióidőt és komoly koncentrálást igényel ez a sport, s ezek együttes hatása ugyancsak megemeli az adrenalin szintet. Gondoljon bele: másfél másodperc. Ennyi ideje van a versenyzőnek a repülő korong észlelésétől a puska vállhoz emelésén keresztül, a célzáson át a lövésig. És akkor még nem beszéltünk a külső zavaró tényezőkről. Legyen az eső vagy szélvihar. És ha sikerül a lövés – mi több, dupla találatot ér el a sportoló –, nos, az olyan euforikus élményt ad, amely valóban rabul ejt mindenkit.
– A sportkrónikák hosszasan sorolják az eredményeit, s kiderül: szinte mindent megnyert, amit meg lehetett nyerni. Olimpiai bajnok, aki aranya előtt egy bronzérmet is szerzett.
– Úgy szoktam mondani, mindent nyertem már, csak olimpiai ezüstérmem nincs. A 2000-es bronz nagyon szép emlékem, mert ez volt az a medál, amelyért nagyon meg kellett küzdenem. Azért mondom így, mert ahhoz, hogy felállhassak a dobogóra, szétlövést – ahogy mondani szoktuk, KO-t – kellett vívnom egy ausztrál lánnyal. Ez a szétlövés a szabályok szerint az első hibáig tart. Igen kemény csata volt. Három lőállásig mentünk hiba nélkül, amikor aztán ellenfelem rontott. Itthon úgy fogadtak, mint egy olimpiai bajnokot, nyugodtan mondhatom, ugyanakkora volt a lelkesedés, felhajtás körülöttem, mint amikor Athénban aranyérmet nyertem.
– Márpedig az valóban világraszóló siker volt.
– Minden, ami ott történt, kitörölhetetlen emlékként él bennem. Már a hetedik lőállásban olimpiai bajnokként ünnepelhettem volna magam, ám végig maximálisan koncentrálva versenyeztem tovább, hogy aztán az utolsó lövés után, a puskám magasba emelésével édesapámra emlékezzem. Persze, akadt vidám történet is. Amikor véget ért a döntő, a díjkiosztó után többedmagammal, hátamon a sporttáskámmal, visszaindultam az olimpiai faluba, ahová csak komoly biztonsági intézkedések után léphettünk be. Kezemben volt az aranyérmem, mindenki azt nézte, csodálta, meg-megérintette. A biztonsági őrök is körbevettek, nézték a medált, mint valami soha nem látott kincset, és intettek, menjek csak bátran tovább. A szobába érve kipakoltam a táskámat, és elsápadtam. Mindenről megfeledkezve ötven lőszert vittem át euforikus állapotban az engem át sem vizsgáló őrök orra előtt a biztonsági ponton, amely leginkább egy katonai bázisra hasonlított.
– A lőtérrel kapcsolatos mizériájáról sokat cikkezett a sajtó. Lecsengtek már az események?
– Olimpiai bajnoki címem megnyerése után nyolc hónapra, rejtélyes okoknál fogva, elkezdtem zavarni Budaörsön a környezetemet. Leginkább a település polgármesterét. Hogy miért történt ez, azt most nem kívánom boncolgatni, csak annyit tennék hozzá, hogy a lőtér akkor már harmincöt éve működött minden probléma nélkül. Pekingbe – ahol tizenkettedik lettem – már úgy utaztam, hogy számtalan rendőrségi feljelentésen, kihallgatáson voltam túl, amelyek persze „kiválóan szolgálták felkészülésemet”. Elvégre sokáig azt sem tudtam eldönteni, felkészüljek vagy védekezzek. Két évvel ezelőtt győzött az igazság, de a méltatlanság megmaradt.
– Azóta minden kisimult?
– Hát nem is tudom. Csupán hetente kétszer két órában működhet a lőterünk, ami azt jeleneti, hogy én már nem tudok világszínvonalú eseményekre felkészülni, pedig ez úgymond kortalan sport, nálam idősebbek is ott vannak a nemzetközi versenyeken. Ami a legjobban bánt, hogy ilyen időkorlátozás mellett szisztematikus utánpótlás-nevelésről szó sem lehet. Néha úgy érzem, a magyar skeet lövészet velem együtt fog kihalni.
– Ennyire szomorú a helyzet?
– Na, azért nem. Mert van ok az örömre is. Remek társaság jött össze az Igaly József Lövészklubban, lelkes, harminc év körüli sporttársak járnak ide, akik egyre több és egyre szebb eredményeket érnek el. Ez nagy öröm számomra, erőt ad, éltet, azt bizonyítja, hogy nem szabad feladni, dolgozni és dolgozni kell.
(magyarhirlap.hu / Forró Péter)
