Técsőn született, Lvivben (korábban Lemberg) végezte az ottani TF-et, majd vívóként és edzőként is sokra vitte. 1974-ben települhetett át Magyarországra. A majdnem teljesen vak mester ma Gödöllőn él, 86 éves, kertes házában beszélgethettünk.
Batizi Sándor (fotó: jochapess)
– Dolgos vidéki családba születtem, okos felmenőim voltak. A legtöbbet a paraszt nagyapámtól kaptam, aki becsületességre tanított. Hatvan holdon gazdálkodott, sokat dolgozott, mint aféle kulákember…
– 1940-ben bementek a magyarok Kárpátaljára.
– Apám pillanatok alatt meggazdagodott, de amikor 45-ben megjöttek a szovjetek, apámat rögtön letartóztatták. Rövid idő alatt orosz, német, magyar és román iskolába is jártam. Amint beindult a szovjet rendszer, kapusként bekerültem a técsői focicsapatba, majd 1952-ben a lembergi TF-re is felvettek a foci révén.
– Az ott töltött négy év mi mindenre volt elég?
– Kardban már 1955-ben szovjet válogatott lettem. Sokat tanultam Gerevichtől, Kovácstól és Kárpátitól, akiknek mindig én voltam a tolmácsa. Mindhármuk fiait is taníthattam vívni.
– Még ez évben a szovjetek világkupát is rendeztek.
– A zsüri elnöke, Maszlay Lajos bácsi a középdöntőben adott meccs közben tanácsot, be is jutottam a döntőbe. Ezzel be is kerültem a szovjet válogatottba, amellyel külföldre soha nem utazhattam.
– Mikortól edzősködött?
– Már aktív vívóként is oktattam, ezért is lehettem elég hamar elismert szakember. Nagyon sokat tanultam a gyakran ott járt Bay Béla bácsitól, Hatz-Hátszegi Józsi bácsitól és Vass Imre bácsitól is.
– Kik voltak az ottani legeredményesebb tanítványai?
– Sokat segítettem Sztankovicsnak, Rilovnak és Smitkonak.
– Hogyan került Magyarországra?
– Nyolc évig kérvényezgettem az áttelepülésemet, végül megunhatták, s a magyarok segítségének is köszönhetően 1974. március 3-án megérkeztünk a Keleti-pályaudvarra. A peronon az Újpesti Dózsa és a Vasas SC – elnöke is várt minket, hogy írjak alá. A Vasast választottam, mert ott voltak a barátaim.
– Nem bánta meg a döntését?
– Nem, minden szempontból jó közegbe kerültem. Sikeres vívókkal készülhettem: Gerevich Pali, Bujdosó Imre és Marót Péter is dolgozott velem. A többiekkel kiegészülve számos magyar bajnokságot nyertünk, háromszor pedig a Bajnokcsapatok Európa Kupáját is elhódítottuk. Ott dolgoztam egészen addig, amíg a folyamatosan romló látásom engedte.
– Hogyan követték egymást a Vasas vívóival elért sikerek?
– Az első, kiemelkedő eredmény a Gerevich Pali világbajnoki győzelme volt. „Bujdi” is nagyon jól vívott, de mindannyiuk közül a legtehetségesebbnek a Marót Pétert tartom. A legnagyobbak mellett rengeteg fiatalt neveltem, akikhez emberileg is ragaszkodtam, mert abban a klubban nagyon jó légkör uralkodott. Feltétlenül meg kell említenem a Hammang Ferit és a Meszéna Mikit is.
– Mit tud a mai magyar vívósportról?
– Rengeteg jó emberem van, akiktől örömmel hallom, hogy a dolgok jó irányban mozdultak el. A szép jövőnek alapfeltétele, hogy legyen kikből válogatni. Örömömre szolgál, hogy felfelé ível a sportág görbéje, fejlődik a vívás. Jó az irány.
– Ön szerint mi mindenre van szükség ahhoz, hogy valakiből az átlagnál jobb vívómester lehessen?
– Az edzőségre is születni kell és persze ezután még sok munkára és önképzésre is szükség van.
– Ha valaki jó versenyző, abból törvényszerűen jó edző is lesz?
– Semmi köze a kettőnek egymáshoz! Aki vívóként jó eredményeket elért, az valami előnyt csak jelent számára. Ami a mindkettőnk által ismert „Bujdit” illeti, neki még sok jó éve lehetne itthon, a magyar vívósportban. Alapkövetelmény: a jó edzőnek nem szabad a tanítványait megsértenie.
– Évtizede nem oktat. Utólag hogy érzi, mennyire értékelték aktív korában a munkáját?
– A magyar emberek nagy gyengesége az irigységük. Jót csak a legritkább esetben mondanak, viszont irigykedni annál jobban tudnak.. Ez egy nagyon nagy, össznépi hiba! Irigyek vagyunk, rosszindulatúak vagyunk, pedig nagyon tehetséges nép vagyunk. Maradjunk az én példámnál. A Vasas háromszor lett Európa legjobb kardcsapata, Marót, Gerevich, Bujdosó és Kovács Tamás volak a legjobb embereim. Mit mondjak, nem sokan örültek…
– Kovács Tamásról még nem esett szó.
– Pedig az összes csapattag közül ő vívott a legszebben. Sajnos azonban az idegrendszere nem volt tökéletes, ezért nem vitte még többre.
– Ki volt az utolsó, komoly vívó, akit még látott, akiről lehet megalapozott véleménye?
– A Szatmári Andris, aki később világbajnoki címet is kiharcolt. Neki az édesapját is oktattam, aki az egyik legtehetségesebb tanítványom volt. Szerencsémre Szilágyi Áront is lefényképezhettem az emlékezetembe; ő nagyon nagy vívó!
– Gyakran meglátogatják?
– A Decsi-fivérek édesapja, Decsi István visszatérő vendégem, miként Sztankovics László és a Lvivba visszaköltözött Schubert Laci is felkeres. Örülök, ha valaki meglátogat, de nekem ma már a családom a legfontosabb.
(jochapress / Jocha Károly)
