Cikkek

A hatszoros világ- és nyolcszoros Európa-bajnok Veres Richárd is újra „tenyerelhetett” azon az eseményen, amikor a szeptember közepén a Testnevelési Egyetemen olimpiai, világbajnoki és Európa-bajnoki érmes magyar sportolók közreműködésével ismét felállították a Sportcsillagok Falát. Az eredeti egy szomorú emlékű napon, a négy évvel ezelőtti tűzvészben sérült meg. A magyar kick-boxos elmondta: kéznyoma még 2011-ben került fel a falra, de a mostani alkalom talán még nagyobb boldogságot okozott neki, mint az akkori.

– Hatalmas elismerés volt a számomra és a sportágam számára – emlékezett vissza Veres Richárd –, amikor 2011-ben olyan hírességek tenyérlenyomatai közé kerülhetett az enyém, mint például Papp László, Puskás Ferenc, Kovács Kokó István és Mocsai Lajos. Mivel én egy kifejezetten rajongó típus vagyok, egy álmom vált valóra azzal, hogy ilyen klasszisok közé kerülhettem, és az egyik legnagyobb megbecsülés volt, amiben sportolóként részesültem.

– Miként érintett annak idején a tűzeset?

– Emlékszem, hogy otthon voltam és szörnyülködve néztem a híreket. Aggódtam. Nem is a saját kézlenyomatom, hanem az olyan sportolók keze nyoma miatt, akik már nincsenek köztünk. Nagyon elszomorított, hogy ilyen ereklyék veszhetnek oda.

– Mit szóltál, hogy a kéznyomod felkerülhet az újra felállított falra is?

– Eszméletlenül boldog voltam, amikor megkerestek, hogy újraindítják ezt a kezdeményezést. Talán még annál is jobban örültem, mint amikor először felkerültem. Úgy éreztem magam, mint egy kisfiú a legnagyobb játékboltban, hiszen igazi legendák társaságában lehettem ott az eseményen. Az egyik legszebb nap volt az életemben.

– Az is különleges lehetett, amikor olimpiai fáklyás futásban vettél részt… Hogyan lehet, hogy több, alapvetően olimpia-centrikus eseményben is szerepet kapsz?

– Leszögezném, hogy nem tartom magam különb sportolónak senkinél, csak próbálom kihozni magamból a legtöbbet, és ennek általában meg is van a gyümölcse. Mindazonáltal amikor 2012-ben Londonban futottam az olimpiai fáklyával, az mesébe illő volt. Főleg azért, mert ugyebár, a mi családunk nagyon hátrányos helyzetű volt, és áldom a napot, amikor a szebb jövő reményében felköltöztünk Budapestre. Anélkül nemhogy Amerikába vagy Kínába, de még talán a szomszéd városba sem jutottam volna el. Úgyhogy, mondom, a mi történetünk a szintén világ- és Európa-bajnok két fiú- és két lánytestvéremmel tényleg mesébe illő. Boldog vagyok és büszke az életemre.