Csécsei Zoltán: a 95 kilós testpedtségtől a 24 órás futás csúcsáig

Vajon mi viszi rá az embert, hogy 277 kilométert és 484 métert fusson le 24 óra alatt? Egyáltalán hogyan képes erre? Milyen indíttatás, agy, izomzat, táplálkozás szükséges ehhez a teljesítményhez? Csécsei Zoltán ultrafutó története a 95 kilós tespedtségtől a felismerésen át az országos csúcsig.

Csécsei Zoltán (fotó: 24.hu, Mohos Márton)

Édesapám 52 évesen halt meg. A boncolás megállapította, korábban két szívinfarktust is kihordott lábon. Minden bizonnyal a harmadik vitte el. Nagyjából 15 centi mély vízbe fulladt bele horgászás közben. Kértem a boncolóorvost, ne hazudjon, mondja el őszintén, mi történt. „Vizet találtunk a tüdejében, ami azt jelzi, életben lehetett még, amikor a szíve alighanem megint cserben hagyta és hangtalanul lefordult a székéről. Mire a húsz méterrel mellette lévő másik pecás észrevette, és a segítségére sietett, már késő volt” – mondta.

Hogyan lesz az ember ultrafutó?

Apu szobafestő-mázolóként kereste a család számára a napi betevőt. 14 éves koromtól minden nyári szünetben ott dolgoztam mellette. Középiskolában asztalosnak tanultam, majd faipari mérnökként végeztem a főiskolán. A diplomamunkámat könnyűszerkezetes faházakból írtam, így kerültem ahhoz a céghez, ahol éveken át finn gerendaházakat építettem. Kvázi építésvezetőként dolgoztam. Kamionnal érkeztek a méretre szabott gerendák, amelyekből, úgy raktuk össze a faházakat, mint a legót. Mielőtt azonban nekiestünk volna, a lepakolás közben a tervrajzot a kezemben tartva készítettem a darabjegyzéket, és mutattam a kollégáknak, melyik elemet hova deponálják. Ha úgy tetszik én végeztem a legkevesebb fizikai munkát. Munka közben, után, szerettem enni, inni, ami meglátszott a termetemen. Tizenegy évvel ezelőtt még 95 kilót nyomtam és egyáltalán nem sportoltam.

Akkoriban a Flórián térhez közel, a Szentendrei út elején, a kardiológus orvostanhallgató lakótársammal osztoztunk egy lakáson. Egyszer elmeséltem neki édesapám történetét. Egyik szombat reggel megszólalt.

„Figyelj, Zoli! Van rajtad súlyfelesleg bőven. Szív- és érrendszeri problémák fordultak elő a családban,

valamit kellene mozognod, mert a nagy tespedésnek nem lesz jó vége!” „Jó, jó, de mit?” – feleltem. „Fussál, ússzál, vagy bringázzál! Mindjárt indulok kocogni a Margitszigetre, kezdetnek gyere velem egy körre!” „Mennyi az?” – kérdeztem. „Alig több, mint öt kilométer, 25 éves, egészséges fiatalembernek nem jelenthet problémát” – válaszolta. Gondoltam, nehogy már ne tudjak lefutni ennyit. Végül 38 perc alatt értem körbe. Mire az Árpád-hídon beértünk a szigetre, már úgy szenvedtem, mint malac a jégen. Másnap reggel a fejem búbjától a lábfejemig izomláz gyötört, alig tudtam kikelni az ágyból.

Ettől függetlenül nem ment el a kedvem, és mivel a futást, úszást, kerékpározást ajánlotta, úgy döntöttem, kézenfekvő, hogy kipróbálom mindhármat. 2009-ben jártunk ekkor. Az építőipart agyoncsapta a világválság, kevesebb munkám akadt, ami a fizetésemen is tátongó nyomot hagyott. Lelkileg mélypontra kerültem. Sportolással töltöttem a hirtelen megnőtt szabadidőmet, ez segített át a krízisen. Miközben monoton módon futottam, úsztam faltól falig, vagy éppen bringáztam, csökkent a stressz szintem és elfelejtettem minden bajomat.

Egyik nap kiszúrtam a Facebookon, hogy valamelyik ismerősöm teljesítette az Ironmant. „Ha neki ment, én is meg tudom csinálni!” – gondoltam. A 3,86 km úszás, a 180,25 km kerékpározás és a maratoni, a 42,195 km futás kellően nagy kihívásnak tűnt ahhoz, hogy azt mondjam rá: ok, ez kell legyen a cél.

Akkortól minden reggel 6-7 között úsztam, 7.30-tól dolgoztam, meló után bringa, vagy futás, vagy egymás után mindkettő következett. Hol a Margitszigeten róttam a köröket, hol ott, ahol éppen ért a munka. A futás a három közül a legkézenfekvőbb, legkönnyebben elérhető, mert nem mindenhol akadt uszoda, meg a kerékpárt sem tudtam mindig magammal vinni, ezért abban fejlődtem a legjobban. Két évvel később Nagyatádon 13 óra 28 perc alatt teljesítettem az első Ironmanemet. A hatodikat, egyben az utolsót 10 óra 52 perc alatt toltam le. Menet közben viszont

                 megtanultam, a triatlon egy lyukas számot még elbír, kettőt már nem.

Bringával emelkedőn sosem ment jól, a lejtőn meg féltem. Meglehet, apám halálának körülménye tudat alatt hatott rám, mert a vízben is komfortzónán kívül mozogtam. Ezért leálltam a triatlonnal és végleg kikötöttem a futás mellett.

(A teljes írás a 24.hu oldalain olvasható.)