Vajon mi viszi rá az embert, hogy 277 kilométert és 484 métert fusson le 24 óra alatt? Egyáltalán hogyan képes erre? Milyen indíttatás, agy, izomzat, táplálkozás szükséges ehhez a teljesítményhez? Csécsei Zoltán ultrafutó története a 95 kilós tespedtségtől a felismerésen át az országos csúcsig.
Csécsei Zoltán (fotó: 24.hu, Mohos Márton)
Édesapám 52 évesen halt meg. A boncolás megállapította, korábban két szívinfarktust is kihordott lábon. Minden bizonnyal a harmadik vitte el. Nagyjából 15 centi mély vízbe fulladt bele horgászás közben. Kértem a boncolóorvost, ne hazudjon, mondja el őszintén, mi történt. „Vizet találtunk a tüdejében, ami azt jelzi, életben lehetett még, amikor a szíve alighanem megint cserben hagyta és hangtalanul lefordult a székéről. Mire a húsz méterrel mellette lévő másik pecás észrevette, és a segítségére sietett, már késő volt” – mondta.
Hogyan lesz az ember ultrafutó?
Apu szobafestő-mázolóként kereste a család számára a napi betevőt. 14 éves koromtól minden nyári szünetben ott dolgoztam mellette. Középiskolában asztalosnak tanultam, majd faipari mérnökként végeztem a főiskolán. A diplomamunkámat könnyűszerkezetes faházakból írtam, így kerültem ahhoz a céghez, ahol éveken át finn gerendaházakat építettem. Kvázi építésvezetőként dolgoztam. Kamionnal érkeztek a méretre szabott gerendák, amelyekből, úgy raktuk össze a faházakat, mint a legót. Mielőtt azonban nekiestünk volna, a lepakolás közben a tervrajzot a kezemben tartva készítettem a darabjegyzéket, és mutattam a kollégáknak, melyik elemet hova deponálják. Ha úgy tetszik én végeztem a legkevesebb fizikai munkát. Munka közben, után, szerettem enni, inni, ami meglátszott a termetemen. Tizenegy évvel ezelőtt még 95 kilót nyomtam és egyáltalán nem sportoltam.
Akkoriban a Flórián térhez közel, a Szentendrei út elején, a kardiológus orvostanhallgató lakótársammal osztoztunk egy lakáson. Egyszer elmeséltem neki édesapám történetét. Egyik szombat reggel megszólalt.
„Figyelj, Zoli! Van rajtad súlyfelesleg bőven. Szív- és érrendszeri problémák fordultak elő a családban,
valamit kellene mozognod, mert a nagy tespedésnek nem lesz jó vége!” „Jó, jó, de mit?” – feleltem. „Fussál, ússzál, vagy bringázzál! Mindjárt indulok kocogni a Margitszigetre, kezdetnek gyere velem egy körre!” „Mennyi az?” – kérdeztem. „Alig több, mint öt kilométer, 25 éves, egészséges fiatalembernek nem jelenthet problémát” – válaszolta. Gondoltam, nehogy már ne tudjak lefutni ennyit. Végül 38 perc alatt értem körbe. Mire az Árpád-hídon beértünk a szigetre, már úgy szenvedtem, mint malac a jégen. Másnap reggel a fejem búbjától a lábfejemig izomláz gyötört, alig tudtam kikelni az ágyból.
Ettől függetlenül nem ment el a kedvem, és mivel a futást, úszást, kerékpározást ajánlotta, úgy döntöttem, kézenfekvő, hogy kipróbálom mindhármat. 2009-ben jártunk ekkor. Az építőipart agyoncsapta a világválság, kevesebb munkám akadt, ami a fizetésemen is tátongó nyomot hagyott. Lelkileg mélypontra kerültem. Sportolással töltöttem a hirtelen megnőtt szabadidőmet, ez segített át a krízisen. Miközben monoton módon futottam, úsztam faltól falig, vagy éppen bringáztam, csökkent a stressz szintem és elfelejtettem minden bajomat.
Egyik nap kiszúrtam a Facebookon, hogy valamelyik ismerősöm teljesítette az Ironmant. „Ha neki ment, én is meg tudom csinálni!” – gondoltam. A 3,86 km úszás, a 180,25 km kerékpározás és a maratoni, a 42,195 km futás kellően nagy kihívásnak tűnt ahhoz, hogy azt mondjam rá: ok, ez kell legyen a cél.
Akkortól minden reggel 6-7 között úsztam, 7.30-tól dolgoztam, meló után bringa, vagy futás, vagy egymás után mindkettő következett. Hol a Margitszigeten róttam a köröket, hol ott, ahol éppen ért a munka. A futás a három közül a legkézenfekvőbb, legkönnyebben elérhető, mert nem mindenhol akadt uszoda, meg a kerékpárt sem tudtam mindig magammal vinni, ezért abban fejlődtem a legjobban. Két évvel később Nagyatádon 13 óra 28 perc alatt teljesítettem az első Ironmanemet. A hatodikat, egyben az utolsót 10 óra 52 perc alatt toltam le. Menet közben viszont
megtanultam, a triatlon egy lyukas számot még elbír, kettőt már nem.
Bringával emelkedőn sosem ment jól, a lejtőn meg féltem. Meglehet, apám halálának körülménye tudat alatt hatott rám, mert a vízben is komfortzónán kívül mozogtam. Ezért leálltam a triatlonnal és végleg kikötöttem a futás mellett.
(A teljes írás a 24.hu oldalain olvasható.)
