– Azt mondják, most a teljes meg nem értés vezetett az ökölvívó-szövetség elnökségének lemondásához. Érdekes, hogy korábban a hazai bunyó utóbbi két évtizedének két ásza, Erdei Zsolt és Kovács István sem fért meg egymás mellett. Van elképzelése, hogy mi okozza a sportágban az ökölcsatát?
– Mint általában mindenütt, itt is a pénz állította szembe egymással az embereket. Még a barátokat is.
– Mint régi barát, főnök, vagy most mint tiszteletbeli elnök, nem tudta őket összebékíteni?
– Nem, sajnos, nem. Mindig azt mondtam: én nem segítek senkinek haragudni a másikra. Szóval, úgy gondolom, a problémákat szemtől szemben kell megbeszélni, úgy a tisztességes és úgy a hasznos. De ez az esetükben, sajnos, nem sikerült. Mélyütéseket vittek be egymásnak, és mindkettejüknek megvolt a maga vacak kis igaza, így aztán egyiknek sem volt igaza.
– És bizonyos eltűnt milliókról is beszéltek a szövetségben, mármint az előző elnökség, Erdeiék idejéből.
– Igen, de én úgy gondolom, egyszerű pénzügyi analfabétizmusról volt szó. Túlbecsülték az erejüket a vezetők, és én is többre tartottam Erdeit. Megrendezték a ifi vébét, s a nevezések alapján lefoglaltak négyszázhúsz szállást, megrendeltek ugyanannyi étkezést, és aztán csak kétszázötven bokszoló jött el. A megrendelteket pedig ki kellett fizetni.
– A most leköszönt, januárban hivatalba lépett elnök, Kurtucz Csaba azt nyilatkozta, hogy az Erdei Zsolték által szervezett, nyolcszáznegyvenmilliós vébé háromszáznegyvennyolcmilliós hiányt okozott a szövetségnek, s emiatt eljárás is indult, ezért is kell most új lapot kezdeni. Szerinte a pénzt igazságosan kell elosztani, a hasznosság elve alapján, de jelenleg ez az elnökségben nem érvényesül. Kurtucz közölte: újra indul az elnöki posztért. Csötönyi Sándor nem indul?
– Nem.
– És egyáltalán, mennyit ér még szava a szövetségben?
– Néha meghallgatnak, néha nem. Esete válogatja.
– Nem is kapacitálták most a visszatérésre?
– Dehogynem. Többen is. De nemet mondtam, mégpedig a kéményseprő-betegség miatt.
– Az mi?
– A korom miatt. Az életkorom miatt. Februárban leszek hetvenöt éves, s már nem biztos, hogy bírnám.
– Fizikailag?
– Fizikailag is, hiszen tavaly két igen súlyos műtéten estem át. Meg már az akarati tényezőim is megkoptak. Már nem olyan nagyra törőek az ambícióim, mint egykoron, s nem hiányoznak bizonyos csaták.
– Mármint a ring körül?
– Ott is. És hát ahol egyszer tábornok voltam, nem fogok a kapitányi rangért sorba állni.
– Pedig nagyon sokan szívesen látnák, hiszen a Csötönyi-érát a magyar ökölvívás arany korszakának tartják.
– Ezt többen mondták is, és nem tagadom, igen jólesett. Az ökölvívásban tízéves korom óta sok minden voltam. Így versenyző, edző, utánpótlás-, majd felnőtt szövetségi kapitány, szövetségi alelnök, elnök, most meg nem induló elnökjelölt lettem.
Csötönyi Sándor otthonában hűséges kedvencével
Fotó: MH/Purger Tamás
– Egyébként szivarozik még? Hiszen éppen a szivar volt a védjegye, a garancia Csötönyi minden szavára.
– Hogyne. Ez a szenvedély már életem végéig elkísér, velem marad a sírig.
– Igaz, hogy kapott egy doboz Cohibát a kubai népvezértől, Fidel Castrótól?
– Igen. De már előtte is azt szívtam.
– Mármint a találkozásuk előtt?
– Alcides Sagarrának, a kubai ökölvívás pápájának, jó barátomnak szabad bejárása volt hozzá, akár egykoron Puskás Öcsinek Farkas Mihályhoz. Egy kubai sportutam alkalmával megkértem Sagarrát, juttasson be Castróhoz, mert szeretném megszerezni az engedélyét ahhoz, hogy a Schilling Casino a szigetországban is nyisson üzletet. A legpatinásabb havannai szállodát, a Nacionalt szemeltük ki erre a célra.
– Adott engedélyt rá?
– Á, nem. Egy pakli szivart, egy nagy doboz Cohibát. Azt adott. Egyébként nagyon udvariasan fogadott, de amikor meghallotta, miért jöttem, felordított, akár a sebzett vad: „No yanquí, no droga, no casino!” Vagyis, hogy amíg Kubában ő a főnök, addig oda nem teszik be a lábukat a jenkik, és nem lesz kábítószer meg kaszinó.
– Most is Cohibát szív?
– Igen, de csak azért, mert ez a világ legjobb szivarja. Úgy ötven éve szivarozom, de a szivar kevésbé egészségtelen, mint a cigaretta.
– Egy másik kubai hírességgel, a nehézsúlyú Stevensonnal is találkozott, és láthatta személyesen Havannában, amikor majdnem kikapott a szovjet Abadzsantól.
– Stevenson óriási bokszoló volt, méretre igazán, nyert három olimpiát meg négy amatőr vébét, de profi világbajnok nem tudott volna lenni. Ő szerencsés időben született, amikor az amatőröknél már nem volt egy Ali, egy Frazier, egy Foreman, de egy Tyson vagy egy Holyfield ellen sem igazán lett volna esélye.
– És a kubai Lévaival is bokszolt egy budapesti gálán.
– Igen, és Lévai csaknem megverte. Hatalmas fölénnyel vezetett ellene, s már csak pár másodperc volt hátra a meccsből, amikor Stevenson eltalálta a Lévai arcát, de csak úgy félig-meddig, súrolva. Ám szegénynek az is elég volt, még egy fél órával később sem tudta, fiú-e vagy lány. Pedig élete legnagyobb sikere lehetett volna.
– Egyébként Csötönyi Sándor miként került egykoron az ökölvívás világába, s milyen bunyós volt?
– Olyan, akire azt mondják: jó kis bokszoló. Kemény, belharcos gyerek, hatszoros korosztályos bajnok, serdülőtől juniorig mindenhol. Megvertem a legjobb hazaiakat, a francia Cosentinót, a német Forstert, a román Dumitrescut. Máskülönben a foci vonzott igazán, de mert tízévesen, az első Képes Sport címlapján, amit elolvastam, egy kezét a magasba emelő ökölvívót láttam, és ő nagyon megtetszett nekem, elindultam ringet keresni.
– Aztán később mi volt ez a kaszinózás?
– Azt a véletlennek köszönhettem. Frankfurtból jöttem haza, s a repülőn egy egykori hazánkfia mellé kerültem. Persze, hogy beszélgettünk. Elmondta például, hogy kakasdi születésű, Schilling Józsefnek hívják, és szeretne néhány kaszinót nyitni itthon. Én meg azt meséltem el neki, miben tudom segíteni. Be is vittem aztán néhány főemberhez, a nyitás után pedig helyettes meg igazgató lettem. Később aztán Wiesbadenben három hónapig tanultam a szakmát, utána a nevadai Renóba is kiküldtek egy tanfolyamra. Itthon pedig Szegeden azonnal bedobtak a mély vízbe. Később már én vezényeltem le néhány kaszinónyitást itthon, valamint Romániában és Szlovákiában.
– Miért hagyta ott a kaszinót?
– No, nem, a kaszinó hagyott ott engem. Eladták, új szabályok jöttek, úgyhogy vége lett ennek is.
– Hogyan köszönt le, mint bunyóelnök?
– Lemondtam, mert egyszerűen nem bírtam tovább. A feleségemet többször is műtötték, nagyon beteg volt, többet kellett mellette lennem.
– És a nemzetközi szövetségtől hogyan távozott?
– Békével. Egyszerűen lejárt a mandátumom.
– A bunyó magyar keresztapjának is nevezték. Ez hogyan érintette?
– Egyáltalán nem zavart, mert nem volt mögötte semmi, nem volt alvilági éle. Inkább afféle romanticizáló, becéző, bizalmas háttere volt.
– Aztán két keresztgyereke, Kovács István és Erdei Zsolt nem jött ki egymással. És ön sem tudott békét teremteni közöttük. És ez a mostani válság, hogy lemondott a teljes stáb, nincs vezérkara a magyar bunyónak az olimpiai előtt, a tiszteletbeli elnöknek sem jött jól.
– Hát, nem igazán.
– Nem vállalná el megint a valódi elnökséget?
– Nem hiszem, hogy rám várna a feladat.
– Egyébként már úgy nézett ki, hogy a két olimpiai kvóta minden bajt, botrányt, bánatot feledtet.
– Volt benne valami, bár nemcsak a két olimpiai kvóta pozitívum. Végre vannak elfogadható eredményeink, sok a tehetséges gyerek, ezt kellene most meglovagolni. S egy esetleges olimpiai jó szereplés, egy érem újabb srácokat hozhat a ring világába.
– A sportág jövője, olimpiai perspektívája?
– Hát nem is tudom. Mondjam azt, hogy biztató? Hazudnék, de remélem, már csak a múltja miatt is kiegyenesedik egyszer.
– És így visszanézve, Csötönyi Sándor elégedett a pályafutásával?
– Maximálisan. Színes, kalandos, sokszor embert próbáló életem volt, de mindenütt otthon éreztem maga. És úgy hiszem, ennél sokkal többet nem is várhat az ember az életétől.
– Tudom, több kitüntetése van, köztük a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje is, ezek mit jelentenek az ön számára?
– Ha rájuk gondolok, sokat, csak hát ritkán jutnak ez eszembe. Mint például most, ha rákérdez valaki. Többet jelent nekem az öt unokám, valamennyi hozzánőtt az életemhez, velük lettek teljessé a mindennapok, még akkor is, ha többnyire csak telefonon beszélünk egymással. Varázslatos, változatos, színes életem volt, és mindenütt otthon voltam a bőrömben. Úgyhogy már legalább száz évet éltem.
Írta a Magyar Hírlap
