Tart a gyász Németországban a válogatott kapus, Robert Enke halála miatt, a kiváló sportoló öngyilkossága ugyanakkor egyre több kérdést vet fel.
Mindennek hátterében az áll, hogy a Hannover 96 kapusáról öngyilkossága után derült ki: 2003 óta súlyos depresszióban szenvedett, betegségét azonban mindvégig eltitkolta. Arról hosszú éveken keresztül csakis kezelő orvosa és felesége tudott, akik elmondták: Enke állandó bizonyítási kényszerben szenvedett, tartott a kudarctól, és legfőképp attól, hogy betegségének kitudódása esetén elveszítheti a számára egyetlen gyógyírt jelentő futballt. Mindezt még az elmúlt hónapokban az az aggodalom is erősítette, hogy ráadásul elveszítheti azt a néhány hónapos kislányt, akit feleségével 2006-ban elhunyt, kétéves kislányuk "pótlására" fogadtak örökbe. A feleség és az orvos is Robert Enke rettenetes vívódásairól számolt be, amelyek szinte előre vetítették, hogy a Németországban rendkívül népszerű labdarúgó számára nincs más kiút.
A történtek nyomán Németországban több illetékes hatóság, illetve szakértő vetette fel azt a kérdést, amely nemcsak labdarúgókra, hanem az összes élsportolóra, és nemcsak németekre vonatkozik. Mégpedig azt, hogy miként lehet és kell támogatni azokat a sportolókat, akik nem képesek szembeszállni az olykor túl magas követelményekkel, vagy azért, mert – jobb esetben – csak túl gyengék, vagy mert – mint Enke példája bizonyította – depresszióval vagy más betegségekkel, illetve rendszeres sérülésekkel küzdenek. Többen vetették fel annak szükségességét: fel kell hagyni azzal, hogy a gyengeség nyilvános vállalása valóban gyengeségnek számítson, sőt ilyen esetekben össze kell fogni az érintett személy megsegítésére.
Kevesebb mint két nappal Enke halála után természetesen minderre még nincs recept, a Német Labdarúgó Szövetség (DFB) azonban már elismerte, hogy ezen a téren súlyos mulasztásokat kell pótolni. A szövetségnek és a kluboknak sokkal jobban oda kell figyelniük a fiatal sportolók lelki és fizikai egészségére, mert csakis így lehet megakadályozni azt, hogy a mostanihoz hasonló tragikus esetek megismétlődjenek.
Egyébként Enke esete nem egyedi, a közelmúltban ugyancsak depresszió miatt egy másik kiválóság került az újságok címlapjára. Mégpedig az a Sebastian Deisler, akit az elmúlt évek legnagyobb tehetségének tartottak, és akit a Bayern Münchennél éveken keresztül "ajnároztak". Közben egyik sérülés érte a másik után, a felgyógyulásért mindig rendkívül megszenvedett, de egyre nagyobb félelemmel és szorongással lépett a pályára. Deislernek azonban még volt annyi ereje, hogy utolsó mentsvárként nyíltan vállalja elhatalmasodó depresszióját és 2007 januárjában még meglehetősen fiatalon búcsút mondjon a futballnak. Lelki és fizikai szenvedéseiről, a vele szemben támasztott követelményekről, a meg nem értésről a napokban jelentette meg nagy szenzációt kiváltó könyvét.
Theo Zwanziger, a DFB elnöke felvetette a kérdést: hogyan történhetett meg, hogy a kapuvédő kínlódásait senki nem vette észre. És többekkel együtt rámutatott arra is: Robert Enke esete olyan eset, amely nemcsak a profi sportra, hanem az élet minden területére jellemző. Zwanziger arra figyelmeztetett: mindent el kell követni annak megelőzésére, hogy a sportolók – és nem csak a sportolók – az öngyilkosságba menekülő kapuséhoz hasonló kiúttalan helyzetbe kerüljenek.
Robert Enke a futballpályán hősnek számított, megingathatatlannak és nyugodtak tűnt. Eközben pedig gyötrő belső harcokat vívott, amelyekre – orvosa és felesége kivételével – senki még csak gondolni sem mert. A kapust szerda óta egész Németország gyászolja. És nem csupán azért, mert kiváló labdarúgó, sportolóként példakép és súlyosan beteg kislányáért az utolsó pillanatig küzdő családapa volt. Hanem azért is, mert a gyászolók többsége a történtek nyomán rádöbbent arra is: olyan ember volt, aki segítségre szorult volna. Sokan közülük magukra ismertek, és Enke – halála után – ezáltal még rokonszenvesebb lett.
