Mónikát 13 éve ismerem. Társasházunk kertjéből gyakran láttam át a szomszédos, kis kozmetikára, és a mosolygós köszönések lassan kölcsönös bizalommá értek. Január első napjaiban „boldogújévet” kívántam neki, ő sírósan megköszönte, majd halkan megkérdezte, leírnám-e a történetüket?
“Nagyon szerettünk volna gyereket, – kezdi az elején Mónika, – de úgy gondoltuk a férjemmel, ha a sorsunkban nincs benne, hogy szülők lehessünk, akkor elfogadjuk így, nem avatkozunk bele a természetbe. A várakozás, a reménykedés azonban nem múlt el, és negyvenkét évesen szerettem volna adni magunknak még egy esélyt. Elmentem a nőgyógyászomhoz, aki peteérést serkentő gyógyszert írt fel, amit két hónapig kellett volna szednem, a férjemnek pedig egy beutalót néhány vizsgálatra. Annyit mondott, hogy ha két hónap alatt nem sikerül áldott állapotba kerülnöm, akkor tovább vizsgálódunk. Hittel és izgalommal teli néhány hét után visszavittem neki a recepteket mert tudtam, várandós vagyok. Éreztem a pillanatot is, amikor Matyika megfogant. Tizenhét éve vártunk rá.”
Mónika, az életkorának megfelelő vizsgálatok során részt vett a 12. héten egy méhlepényszűrésen is, ahol ismét mindent rendben találtak, egészen a 36. hétig. Egy CTG (kardiotográf) vizsgálat alkalmával, ahol a magzat szívműködését figyelték meg, felgyorsultak az események..
“Az idősebb szülésznő gyors, szakavatott mozdulatokkal állított valamit a gépen, paskolta a hasamat, de láttam az arcán a feszültséget. A férjem tőlünk néhány méterre állt, le sem vette a szemét rólunk, és a kezével intett, hogy nyugodjak meg, de én akkor már éreztem, hogy baj lehet. Az ultrahangos doktornő alighogy végigsimította a kezelőfejet a hasamon, rápillantott a képernyőre és már nyúlt a telefonjáért, kiabálva kért orvost és műtőt. Annyira gyorsan történt minden, hogy már csak villanásnyi képek vannak bennem, ahogy a spanyol rezidensek fáslizzák a lábamat, a szülésznő, aki rájött, hogy Matyinak nincs pulzusa, már szúrja a kézfejembe a branült. Talán 10 perc telt el, de én már műtőasztalon voltam. Az orvosom még megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, és én csak annyit kértem ott a jó istentől, álom és ébrenlét határán, hogy Matyikát ne vegye el tőlünk. Ha dönteni kell, inkább én menjek el, mert Zoli csodálatos apa lesz, megérdemli, hogy felnevelhesse a fiát.”
Mátyás császármetszéssel jött világra, és a születés utáni pillanatokban már tudni lehetett a probléma okát, nagyon alacsony volt a pulzusa. Mónika épp csak megérinteni tudta kisfiát, elválasztották őket egymástól, a Peter Cerny alapítvány mentőkocsija jött érte. A baba a gyermekklinikára, a mama pedig a nőgyógyászati osztályra került.
“Még arra is figyeltek, hogy ne a sok, boldog kismama közé fektessenek, akik mellett ott szuszog a kisbabájuk, de még így is nagyon kétségbe voltam esve. Az idősebb szülésznő, akinek tulajdonképpen Matyi életét köszönhetjük, naponta többször megkeresett, emberségét sosem fogom elfelejteni. Azóta is sokszor eszembe jut, mi történt volna, ha nem ő van akkor „szolgálatban”?”
A gyermekklinikán lezajlott vizsgálatok kiderítették, hogy a kisfiú harmadfokú AB-blokkal született, ami azt jelenti, hogy a pitvar és a kamra között nagyon lassú az ingerület átvitel, ezért speciális beavatkozásra lesz szükség. A babát átvitték a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetbe, ott készítették fel a műtétre.
“Matyi nagyon pici volt, 2 kiló 30 dkg, ezért a beavatkozás előtt még fel kellett „hizlalni”. Rengeteg tejem volt, amit a pulzuscsökkentő gyógyszer miatt a csapba kellett kiöntenem, mindössze három napig szoptathattam, rettenetes érzés volt. Matyi infúzión keresztül kapta a pulzusgyorsítót, három hetesen műtötték meg.”
Mónika és Zoltán természetesen mindent tudni akart arról, hogy kisfiúknak milyen életkilátásai lehetnek? A szakorvos, de még a gyermekorvos is azt mondta, Matyi így lesz a legnagyobb biztonságban, akár olimpikon is lehet, sőt száz évig élhet! A pacemaker a kisfiú parányi méretei miatt a hasába került, ez nagyon megnehezítette a táplálását, és az első hónapokat, de a kisfiú szép lassan összeszedte magát. Mónikáék a rendszeres kontroll mellett, kialakították hétköznapi életüket.
“Egy millióból egy romolhat el. – nyugtattak meg az orvosok a műtét után. Szűnni nem akaró hányás jelezte először, hogy a műszerrel valami nincs rendben, tavaly nyáron. A gyerekem futkározott a kórház folyósán, de a röntgen kimutatta, hogy szakadás van a vezetéken, ami azért következhetett be, mert Matyi hirtelen sokat nőtt. Doktor bácsink csak annyit mondott, ehhez elég lesz egy „sufnituning” vagyis egy toldás, ami szerencsére jól sikerült.” –mondja sóhajtva Mónika.
“Sokat járunk kórházba, és amikor Matyi megkérdezi, hogy miért, elmondom neki az igazat, de hozzáteszem, hogy ő nem beteg, hanem különleges.”
Idén, épp karácsony előtt néhány nappal a kisfiú meghűléssel volt otthon, és a hányás ismét jelentkezett, de az édesanya rutinosan pulzust mért, és azonnal hívta az orvosukat, aki berendelte őket a kórházba. A december 22-i dugóban araszolva Mónika a sírással és az ájulással küzdött…csak érjenek be időben! A kórházban azonnal mérték a gyerek pulzusát, jött a röntgen, a konzultáció, és a kisfiú mindezt sírás nélkül, a nővérek szerint „igazi hősként” csinálta végig.
“Matyinak ez a kórház egy templom. Van úgy, hogy alig áll a lábán, de itt egészen megváltozik. Mindent megenged, vetkőztetés, vérvétel, röntgen… meggyőződésem, hogy érzi, itt biztonságban van. „Piros doki bácsink”,- ahogy Matyi nevezi -, volt aznap ügyeletes, aki először vizsgálta, és ahányszor találkozunk vele, mindig derűs.”
“A kardiológusát úgy hívja, „Zöld doki bácsi”, aki meghallgatja szivemet”- mondja, amikor felkészítem, hogy oda megyünk. Zöld doki bácsi most is egy másik kórházból rohant át, hogy megnézze a gyereket. A röntgen nem mutatott semmi eltérést, de ő bemérte a pacemakert, és azt mondta, ez szakadás lesz, reggel műteni kell. Piros doki bácsi, akinek „lejárt a munkaideje”, megvárta a műtét végét, hogy beszélhessünk. Karácsony előtt két nappal megint meggyőződhettünk arról, hogy amit ezek az emberek csinálnak, az már nemcsak a gyógyításról szól, sokkal inkább emberfeletti elhivatottságról. Hallunk mindenfélét ma az egészségügyről, de amit én a fiam születése óta tapasztalok: a figyelmet, a törődést, az empátiát, nővérektől, orvosoktól, az már szinte „meseszerű”. Olyan mondatokat, tekinteteket, érintéseket őrzünk magunkban a műtéti időkből, ami mindig segít, és azóta is ezekbe kapaszkodunk.”
“Ha lehetne egy kívánságom, akkor az az lenne, hogy a fiamnak ne kelljen pacemaker-rel élnie, de ha mégis, akkor éljen vele száz évig, teljes életet, boldogan!” – mondja Mónika és megtelik a szeme könnyel.
….és ha hihetünk a spirituális tanoknak, akkor minden gyermek, még leszületése előtt nemet, fajt és hazát választ, megkeresi azt az emberpárt, aki érdemes lesz arra, hogy őt felnevelje. Kölcsönösen, egymást tanítva élik azt az életet, ami egy ilyen „ajándékkal” csak keveseknek adatik meg. Mónikáék már tudják, hogy az ő életük, ettől különleges.
