Elismerésre méltó nemzetközi sikert ért el tavasszal a Magyar Futball Akadémia U15-ös csapata. Az edző, Isa Gábor nem csápolt, nem fényezte magát, hanem racionálisan értékelte az együttes teljesítményét, és őszinte érdeklődéssel kívánt a nemzetközi mezőny tükrébe nézni.
Szekeres István • Májusban figyeltem fel a Magyar Futball Akadémia U15-ös sikercsapatának mesterére, Isa Gáborra. Az együttes megnyerte az országos döntőt, és azzal eljutott a nem hivatalos klubvilágbajnokságnak tartott Nike Premier Manchester United Cup európai fináléjába. A Budapest Honvéd kötelékébe tartozó MFA-gárda – nem mellesleg – a bajnokságban veretlenül, 177-14-es gólkülönbséggel állt az élen.
De nem ez fogott meg.
Hanem az, hogy Isa Gábor nem fényezte magát, nem csápolt. Szinte hideg racionalizmussal mondta ki a honlapunkon: „Kiderül, hogy a hazai eredményeink mennyit érnek Európában. Fejlődési lehetőség is a viadal, de az is biztos, hogy ettől a három naptól nem lesznek jók vagy rosszak a játékosok. Ez csak a folyamat része…”
Most az tette időszerűvé a beszélgetést, hogy néhány napja az MFA mai 15 évesei bejutottak a Nike Cup országos, nyolcas döntőjébe. Onnan indultunk.
– Ezek szerint folytatódik az U15-ös sikersztori…
– Majd meglátjuk. Nem volt könnyű. A Diósgyőr ellen tizenegyesekkel harcoltuk ki a helyünket a nyolcban.
– Mikor lesz a döntő?
– Áprilisban.
– Akkor van ideje építeni a mostani csapatát. Mert, ugye, ez új?
– Igen. A régiektől elbúcsúztam, közülük csak hárman maradtak meg, hírmondóként, a többiek az U16-ba léptek át, egy-kettő pedig az U17-be.
– Nem fáj a szíve?
– Magánemberként nagyon, mert öröm lett volna tovább egyengetni a pályafutásukat. Edzőként viszont tudom a dolgom. Az én szakmai mozgásköröm az U15-ös korosztályban van.
– Jobb lenne másként?
– Nem. Ez nemzetközi tendencia, és nagyon helyes. Azok a szakemberek, akik gyökeret vernek adott korosztályban, egyedülálló ismeretek birtokába kerülnek, értik annak a nemzedéknek a nyelvét, és csakugyan ők tehetik a legtöbbet a fiatalokért a játékospálya-futásuk adott szakaszában.
– Rendben van a folytatás is?
– Az nincs. Nagyon nincs. Például az utánpótlásból a felnőttkorba való átmenet nálunk egyenesen botrányos.
– Hol hibádzik a folyamat?
– Mi, szakemberek tehetünk szinte mindenről. Magamat is beleértve, persze. Hogy létezhet az, hogy három évtizede nem neveltünk ki nemzetközi klasszist, miközben a szomszédos, nálunk nem jobb helyzetben lévő országok nem is egyet?
– Akkor vegye úgy, hogy ezt a kérdést én is felteszem.
– Kellene valamilyen képzési koncepció, szakmai menetrend a magyar labdarúgásban. De nincs. És ha lenne is, a szakembereink egy része bírálná, hülyeségnek tartaná, és nem kívánna részt venni benne.
– A Magyar Futball Akadémián is zűrzavar lenne?
– Szerencsére, nincs. És nagyon sok más helyen sem jellemző. Csak valahogy az egész nem akar összeállni.
– Mi az oka?
– Az egyik a már az egész magyar társadalomból felénk fúvó ellenszél, amely bénítólag hat. A megvetés. Egyrészt azért mert – főleg az aranycsapat árnyékában – eredménytelenek vagyunk. Másrészt mert zselézett hajú, de nagyon jól kereső ingyenélőnek tekinti, sajnos, ma már a többség a futballistát. Bocs, nem Ronaldót vagy Messit, hanem a magyart.
(Isa Gáborral a péntek délutáni edzés előtt beszélgettünk. Azzal váltunk el, hogy negyedóra múlva, a műfüves pálya mellett találkozunk. Ő ugyanis a közös gyakorlás előtt mindig szán negyedórát beszélgetésre a fiúkkal. Nem is mindig futballról, még csak nem is okvetlenül sportról. A lelki ráhangoló, izgalmas témák után következik az edzés. Álltam a pálya szélén, idegen civilként, Isára várva. Minden játékosa, aki elhaladt mellettem, udvariasan köszönt. Csupa jóarcú fiatalember, és zselés hajút nem láttam közöttük… Nem mintha baj lett volna, elvégre a focista miért ne követhetné a saját korosztályának a divatjait?…)
– A megvetésnek milyen jeleit tapasztaltja?
– Csak példaként mondom: az egyik srác szín ötösre állt matekból, de amikor a tanárnő megtudta, hogy futballozik, attól kezdve csak hármast adott neki. Másik: értelmiségi házaspár „semmisült meg”, amikor megtudta, hogy a gyermeke futballozni akar, és minden érvet bevetett, hogy lebeszélje róla. Nem véletlen, hogy én mindig elmondom a szülőknek: legyenek büszkék a fiukra. Mert a tanulás mellett jó helyen és hasznosan tölti az idejét. Egészséges, edzett felnőtt válik belőle, és legalább addig kimarad a nemzedékének nagy részére jellemző, üres, léha, önveszélyes életviteléből. És még sportsikereket is elérhet.
– Ez hat?
– Remélem, igen.
– Van saját koncepciója a magyar futball szakmaiságának a rendbe tételére?
– Az U15-re vonatkozó koncepcióm és módszertanom is van. Csak az nem része valamilyen értelmes, nagy egésznek. Annak ugyanis a nyomait sem találom.
– Én most zsugori „aranyhal” leszek… Ha egy kívánságát teljesíthetném a futballban, mi lenne az?
– Hogy a hat-tizenkét éves korosztályt emeljük a munkánk középpontjába. Az ugyanis az emberi fejlődés szenzitív időszaka. Nem véletlen, hogy a kicsik hatéves korukban ülnek be az iskolapadba, és nem azért, mert valaki valaha a hasára ütött, és azt mondta. Velük kellene komolyan elkezdeni a munkát, mert például a gyorsaság is csak abban az életszakaszban fejleszthető, mint ahogy – sok, okos gyakorlattal – a kreativitás is.
– Milyen a mostani csapata?
– A fiúk beleteszik a szívüket az edzésekbe, remek a csapategység, mindenki motivált, mert jó futballista akar lenni. Azt pedig majd meglátjuk, hogyan tartják magukat az ellenszelekkel szemben.
