Gujdár Sándor novemberben ünnepelte hatvanadik születésnapját, a huszonötszörös válogatott kapussal a kerek évforduló apropóján beszélgettünk.
Gujdár Sándor 1976 és 1979 között huszonöt alkalommal védte a magyar válogatott kapuját. A Budapesti Honvéd játékosaként bajnok és kupagyőztes volt, a nemzeti csapattal megjárta az 1978-as világbajnokságot. Védett és edzősködött Görögországban, visszavonulása után itthon kapusedzőként, pályaedzőként és vezetőedzőként egyaránt dolgozott az élvonalban. Néhány héttel 60. születésnapja után jelenlegi csapata, a BLASZ III-as Inter 04 edzése előtt ültünk le vele beszélgetni, és kértük meg, hogy elevenítse fel eddigi pályafutása legemlékezetesebb pillanatait.
– Mióta az eszemet tudom, a futball határozza meg az életemet. Kis koromban, a grundon eleinte jobb oldali középpályást játszottam, hozzáteszem, nem is rosszul, a kapuba csak tízévesen kerültem be. Felnőtt szinten tizenhét évesen, a Szentesi Kinizsiben kezdtem el védeni, onnan kerültem főiskolásként a SZEOL-ba, később a Honvédba, ahol közel kétszázötven bajnokin védtem. Büszkén mondhatom el, hogy ilyen edzői nem sokaknak voltak, mint nekem. Elsőként Szűcs György, világbajnoki ezüstérmes a harmincnyolcas vébéről. Ő fedezett fel Szegeden. Csak negyedik számú játékos voltam a posztomon, három neves kapus volt előttem, de mindannyiukat elzavarta, és engem rakott be a csapatba. Bundzsák Dezső lett a következő edzőm, vele bennmaradtunk a Szegeddel az élvonalban. A Honvédban két évig dr. Lakat Károly, aztán Tichy Lajos következett. Hetvennégyben, még az U23-as Eb-n a Szeged játékosaként nyertem Európa-bajnokságot, akkor Sárosi László volt a kapitány.
Egy közel harmincéves játékos-pályafutás megannyi sztorit és anekdotát termelt ki, megtudjuk, hogy fiatalon még puszta kézzel védett a meccseken, majd bejöttek az első "pingpongütő borítású" kesztyűk, ezekkel esőben lehetetlen volt megfogni a labdát. Később a szivacskesztyűk már valóban forradalmasították a kapusok munkáját. Már fiatalon, az első aranyérmet meghozó U23-as Eb-n is Mészáros Ferenccel kellett megküzdenie a kapuba kerülésért, majd a felnőtt válogatottban folytatódott a rivalizálás. Mészáros "Bubut" egyébként korszakos kapusnak tartja, míg a maiak közül Király Gábor a legjobb, aki szakmai szempontból az elmúlt egy-két évben jutott a csúcsra, és nőtte ki magát igazi klasszissá. Minden idők legnagyobb magyar kapusának Grosics Gyulát tartja, legnagyobb példaképe mégis egy német focista volt.
– Mindig is a német futballt szerettem, legnagyobb példaképem egy olyan játékos volt, aki ellen megadatott, hogy játszhattam is. Sepp Maierről van szó, ellene nyolcvanban léptem pályára a válogatottban, Helmut Schön búcsúmeccsén. Null-null lett az eredmény, de nem játszottuk végig a kilencven percet, a nagy köd miatt a második félidőben félbeszakadt a meccs. Maierrel mezt cseréltünk, ezt azóta is őrzöm. A mezcserével kapcsolatban van egy másik emlékem is. Annak idején elég gyenge minőségű szerelést kaptunk a csapatoknál, kifejezetten rossz volt viselni őket. Az angolok elleni válogatott meccs után mezt cseréltem Peter Shiltonnal. Nagyon megörültem, hogy végre van egy normális mezem, leszedtem róla az angol címert, onnantól az lett az új felsőm. Nagyon sokáig ebben a sárga mezben védtem a Honvédban.
Közel háromszáz bajnokin, huszonöt válogatott meccsen, jó néhány nemzetközi kupatalálkozón állt a kapuban, emlékezetes mérkőzésből tehát nem volt hiány. A kettős rangadók hangulatára évtizedek távlatából is élesen emlékszik, csakúgy, mint a Honvéd és a válogatott legnagyobb sikereire.
– Argentína ellen debütáltam, Budapesten nyertünk kettő-nullra. Ez hetvenhatban volt, óriási élmény, természetesen, de nem ez volt a legemlékezetesebb meccsem, hanem a hetvenhetes hazai Eb-selejtező a szovjetek ellen. A mérkőzés előtt szinte életveszélyesen megfenyegettek bennünket, névtelen telefonokat kaptunk, azt hitték, le fogunk feküdni a szovjeteknek. Nyertünk kettő-egyre, szerintem olyan boldog ez az ország sosem volt, mint az Európa legjobbjai között számon tartott szovjetek legyőzése után. Voltak más szép sikereink is, megvertük a svédeket, a nagy lengyel csapatot, a cseheket. Hetvenhétben harmadikok voltunk az európai ranglistán. A Honvédban a legemlékezetesebb az a két mérkőzés volt, amikor kivertük az Arnesen-Lerby-Tahamata összetételű középpályával felálló Ajaxot az UEFA-kupából. Itthon négy-egyre nyertünk, Amszterdamban kettő-nullra kikaptunk. A kinti meccsen jeges pályán játszottunk, és a mezőny legjobbja voltam, fantasztikusan ment a védés. A népstadionbeli kettős rangadók közül mindegyik csodálatos volt. Az volt a futball ünnepe. Nyolcvan-kilencvenezer ember volt a meccseken, fantasztikus volt. Ha kimegyek, még most is sokszor hallom a Népstadion zúgását. Védtem Diego Maradona első válogatott meccsén is. Később csak arra emlékeztem, hogy a hetvenedik perc környékén becseréltek egy tizenéves játékost, nem gondoltuk, hogy valaha világklasszis lehet belőle. Csak jóval később tudtam meg, hogy ő volt Maradona. Gólt nem lőtt, de a többiek közül többen is, öt-egyre kaptunk ki.
Gujdár két mérkőzésen védett az 1978-as világbajnokságon. Az argentinok elleni emlékezetes vereség után kikerült a csapatból, de az olasz meccset (ezen Mészáros Ferenc védett) követően visszaszerezte a helyét a gólvonalon, a válogatott utolsó vb-mérkőzésén, a franciák ellen ismét ő kapott lehetőséget. Baróti Lajos szövetségi kapitány évekkel később mesélte el neki, hogy az argentinok első góljáért őt hibáztatta, de egy mozilátogatáson rájött, hogy nem Gujdár volt a hibás.
– Az első argentin gól előtt a sorfalon keresztül jött át a labda, és kipattant rólam, Luque pedig a kezemmel együtt a kapuba rúgta. Baróti Lajos azt gondolta, hibáztam, videó pedig még nem volt, hogy vissza lehessen nézni. Pár nappal később elment az egyik helyi moziba, ahol ismételték a meccseket, és látta, hogy a sorfaltól semmit sem láthattam a labdából. Amikor Luque belőtte azt a gólt, akkor egyébként el is tört a kezem. Senkinek sem mertem elmondani, hogy mekkora fájdalmaim vannak, tovább edzettem és védtem. Mikor hazajöttem, csináltattam egy röntgent, és akkor derült ki, hogy kézközépcsont-törésem volt. Később is csak saját felelősségemre engedték meg, hogy folytassam vele a játékot. Azt a bizonyos Luque-gólt a mérkőzést közvetítő Vitray Tamás is rám verte, és csak jó tíz évvel később rehabilitáltak, amikor vissza lehetett nézni, hogy is történt pontosan. Az utolsó csoportmeccsre visszakerültem, az volt az a mérkőzés, amikor a franciák otthon hagyták a kék szerelésüket, és mindkét csapatnak fehér meze volt. Végül a helyi klub zöld-fehér szerelését kérték kölcsön, abban játszottak, késett is a kezdés emiatt. Ekkor kaptam harminc méterről egy olyan gólt, amit ma is mindig ismételnek a vb történetéről szóló összeállításokban. Mégsem ez, hanem az argentinok elleni mérkőzés volt a legemlékezetesebb. Pasarella képtelen volt az egész meccsen leszerelni Törőcsiket, végig össze-vissza rugdosta, Ardiles pedig állandóan Nyilasit rúgta fel. Végül mégis Törő és Nyíl kapott piros lapot. Ezzel együtt nem a játékvezetés miatt estünk ki, hanem mert felkészületlenül mentünk ki a világbajnokságra. Azt mondom, ekkora vezetői hiba a magyar futballban sem előtte, sem utána nem volt. Befejeztük májusban a bajnokságot, utána edzegettünk itthon, majd elmentünk Németországba, de a Bundesliga-csapatokkal lekötött meccseink elmaradtak, mert ők elmentek inkább jó pénzért távol-keletre játszani. Falusi csapatok ellen készültünk, az edzőtáborozás során a Sochaux elleni volt az egyetlen komolyabb meccsünk. Utána játszottunk az angolokkal, akik nem jutottak ki a vb-re, simán ki is kaptunk tőlük. Komoly mérkőzésekkel a hátunk mögött kellett volna utaznunk a vb-re, de csak az angliai meccsnek volt szakmai értéke, ott viszont simán kikaptunk, és az a vereség teljesen agyonvágta a csapatot. A vb után hamarosan kikerültem a képből. A nyolcvankettes világbajnokság után sem volt esélyem visszakerülni, pedig ekkor Görögországban megválasztottak a legjobb külföldi játékosnak is. Itthon ekkoriban került be Zsiborás Gábor a kapuba.
Játékos-pályafutása befejezése egy súlyos sérülés miatt következett be: az Aris Saloniki edzőtáborában egy ütközésnél saját csapattársa rúgta fejbe. Életveszélyes állapotban szállították kórházba, ahol szerencséjére egy jól felszerelt specialista vette kezelésbe.
– A világbajnokságon történt kéztörést leszámítva a görögországi eset volt az egyetlen komolyabb sérülésem. Florinában, az albán határ mellett edzőtáboroztunk, ez volt az utolsó nap volt, alig éltek már a játékosok. Azt hozzá kell tenni, hogy sokkal keményebb edzések voltak, mint itthon, elképesztően embert próbáló volt az összetartás. Ólommellényben kellett felfelé futni az emelkedőn, a játékosok a teljes kimerültség határán voltak. Egymás elleni játék közben kivetődtem, a srác pedig már nem tudott felugrani, fejbe rúgott. Homlokcsonttörés, agyhártyaszakadás lett a vége. Az orromon folyt az agyvíz, azonnal kórházba vittek. Az engem operáló professzor éppen akkoriban jött haza Amerikából, és a legmodernebb technológiát is hazahozta magával, ez volt a nagy szerencsém…
Pályafutása befejezését követően Budapesten kezdett új életet. Saját üzleteiben dolgozott, egyedül nevelte két lányát, akik nagyon fiatalon elveszítették rákban elhunyt édesanyjukat. Kisebbik lánya, Alexandra egy időben asztaliteniszezőként ért el sikereket, Lovas Petrával serdülő Európa-bajnoki bronzérmet is szerzett. A gyereknevelés és a civil munka mellett a labdarúgás természetesen továbbra is főszerepben maradt.
– Több üzletem volt, köztük egy görög étkezde, amit nyolcvanötben nyitottam meg, én árusítottam gyrost először az országban. Nagyon jól ment a bolt, állandó telt ház volt. A labdarúgástól sem távolodtam el, kapusedző voltam a Honvédnál, később vezetőedző Vácon, majd Détári Lajos mellett kapusedző Sopronban és pályaedző Szombathelyen. A Haladásnál Détári távozása után rövid ideig vezetőedzőként is dolgoztam, de a civil foglalkozásomat soha nem adtam fel a munkák miatt. A kétezres évek közepén visszakerültem az Aris Salonikhez miután Martti Kuusela lett az edző, akivel a Honvédban már dolgoztunk együtt, és megkért, hogy menjek vele. Szerettem Kuuselával dolgozni, nagyon jó ember, a mai napig tartjuk egymással a kapcsolatot. Érdekes, hogy több mint húsz év után tértem vissza az országba, ennyi idő alatt minden megváltozott: míg játékosként jókora lemaradása volt a görög futballnak a magyarhoz képest, akkorra már jóval előttünk jártak. Kétezerhatban jöttem haza Magyarországra, és teljesen megváltozott az életem. Feladtam minden üzletemet, és életemben először rendes munkát vállaltam: vásároltam egy furgont, és ételhordó lettem egy cégnél. Azóta is ez a munkám, de a labdarúgástól sem távolodtam el. Nagyon szeretem az edzősködést, most éppen két helyen is dolgozom, Budapesten az Inter 04-nél szakmai igazgatóként, és Fóton is van egy csapatom. Azt viszont nem mondhatnám, hogy kielégít ez a két munka, ennél nagyobb kihívásra vágyom.
Bár nincs reflektorfényben, a mai napig előfordul, hogy ismeretlenek autogramot kérnek tőle. Nemcsak a viszonylagos ismertség maradt meg a régi időkből, hanem a barátságok is, főleg a honvédos csapattársakkal.
– Régebben gyakori volt, hogy felismertek, manapság már ritkább. Volt, hogy egy nyolcvanéves néni, akinek ebédet vittem ki, megkérdezte a névjegykártyám alapján, hogy én vagyok-e a kapus Gujdár. Előfordult, hogy a postán "Sanyikám, maga volt a nagy szerelmem!" felkiáltással fogadott valaki. A régi idők azért nem múltak el nyom nélkül, a barátságok megmaradtak, a régi honvédosokkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Esterházyval, Garabával, Nagy Antival, Détárival. Döme volt az, aki a hatvanadik születésnapom előtt egyszer csak teljesen váratlanul beállított hozzám, hogy felköszöntsön. Vele nagyon jó a viszonyom. Sokan hívtak, és gratuláltak, de ő volt az, aki kijött hozzám Gödre, hogy elsőként, személyesen is boldog születésnapot kívánjon.
A kerek születésnapra való tekintettel az eddigi karrier rövid összegzésével zártuk a beszélgetést, és kiderült, hogy a hazai szinten sikeresnek számító pályafutás felett érzett elégedettségbe azért némi hiányérzet is vegyül.
– Hetvennyolcig álomszerűen alakult a pályafutásom, elképzelni sem lehetett volna jobbat. A vb után szétzavarták a válogatottat, ami óriási lelki törés volt számomra. Később sokkal jobb kapus lettem, mégsem szerepelhettem újra a csapatban, pedig szerintem ötven-hatvanszoros válogatottságig biztosan vihettem volna. Gyors kapus voltam, a technikai hibáim abból fakadtak, hogy engem senki sem tanított védeni, mindent a saját hibáimból tanultam meg. Ösztönösen védtem, mint mindenki akkoriban, mert abban az időben még nem volt komoly technikai képzés. Nagy dolognak tartom, hogy a kapusedzők közül egyedül én tudtam elmenni egy jobb bajnokságba dolgozni, és arra is büszke vagyok, hogy Görögországban egy év alatt utánpótlás-válogatott játékost faragtam egy ismeretlen fiatal kapusból, akivel minden nap két órát edzettem külön a csapat tréningjei előtt. El is tettem erről egy cikket, a görög újságok szerint csodát vittem véghez azzal a sráccal. Nagy szívfájdalmam, hogy nem kaptam meg a lehetőséget a hazai kapusképzés színvonalának javítására, pedig ez volt a nagy álmom, úgy gondolom, a fiatalokért itthon is sokat tehettem volna. Mindezek ellenére nem panaszkodom, amennyire a körülmények engedték, a lehető legtöbbet kihoztam magamból, csodálatos éveket tudhatok magam mögött a futballban, játékosként és edzőként is van mire büszkének lennem.
